Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere.
Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: "Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten."
Jézus így válaszolt: "Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát."
Nikodémus ezt kérdezte tőle: "Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?"
Jézus így felelt: "Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.
Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.
Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.
A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született." szél: Az eredeti szó pneuma, kettős értelmű: szél és lélek
Nikodémus megkérdezte tőle: "Hogyan történhet meg mindez?"
Jézus így válaszolt: "Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod?
Bizony, bizony, mondom néked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket.
Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek?
Mert nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia.
És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.

Ján 3,1-15

János evangéliumának a beszélgetései a legérdekesebbek, és a legtanulságosabbak, és azt a sémát követi az evangélista, hogy a beszélgető társait Jézusnak maga Jézus vezeti el egy kérdezz-felelekben arra, hogy jönnek a kérdéseikkel, kapnak egy választ, aztán kiderül, hogy az a válasz nem elégséges, megy a továbbkérdezés, és mintha Jézusnak valami olyan célja lenne, hogy a megoldást és az igazi választ a kérdésekre ne is Ő mondja ki, hanem az a felismerésben beépüljön a kérdezők életébe. Mindenki tudja, aki pedagógiával foglalkozik, hogy annál biztosabb ismeret nincs, mint amikor magunknak ismerünk fel dolgokat. A nebulókat azért nehéz vezetni a tudás útján, mert a jó pedagógus nem helyettük mondja ki, hanem ráébreszt mindenkit arra, amire el kellene jutni. Mintha Jézus módszere ezt a jó pedagógiát követné, mert sokkal mélyebben épül be, és sokkal többet mondó, mintha kívülről tesszük be az ismereteket az illető szívébe. Valami ilyesmi történik Nikodémussal is, akiről azt lehet tudni, hogy a Nagytanács tagja, hogy éjjel jön Jézushoz, azt is tudjuk, hogy tulajdonképpen egy világ választja el őt Jézus személyétől, de ahogy már ez az elválasztás nem igazán működik, azt jelzi maga a kérdés is, mert Nikodémus azzal kezdi: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyket TE teszel, ha csak nincs vele az Isten. Valami elindult Nikodémusban, valami már megmozdult a szívében-lelkében, amely legyőzte a távolságot a Nagytanács tagja és Jézus között, és talán éppen ez hozta őt oda a beszélgetésre. Jézusnak pedig a válaszai mindig azzal kezdődnek: bizony, bizony mondom néked... Mintha nyomatékosítaná azt, hogy van itt még olyan ismeret, Nikodémus, amire neked, a nép lelki-szellemi vezetőjének el kellene jutnod. És ez a fura beszélgetés abban jelenik meg, hogy Nikodémus rácsodálkozik: születhet-e valaki újjá vénen, bemehet-e anyja méhébe és megszülethetik-e ismét az ember. És ez mindjárt mutatja, hogy Nikodémus földi síkon van, ha úgy tetszik, a törvény tanítója nem tud elszakadni a földtől, és nem tud elszakadni attól, amiből Jézus kiemelné, és úgy gondolta talán, hogy éppen Izrael tanítójának ezen már túl kellene lenni. Nincs még túl rajta Nikodémus. Hogy miért nincs, azt csak sejtjük, valószínűleg azért, mert tudós volt az írásokban. Azok holt betűk ahhoz képest, aki a Lélek birtokosaként és a Lélekre mutató bizonyságtételben éppen a Lélek munkájára akarja felhívni ennek az írástudónak a figyelmét. Benne van a válaszban: ami testtől születik, test az, és ami lélektől születik, lélek az. Nikodémus lép tovább. Emeld máshová a tekintetedet, és ne féljünk ettől a fent-lent gondolattól. Valamikor annak idején Pákozdy professzor úr mondta, hogy azt gondolják némelyek, hogy elavult ez a világkép, hogy fönt a menny meg az Isten, mi meg itt lent a földön. De a hétköznapi nyelvben is ugyanúgy használjuk: lógatja az orrát, és akkor a földet nézi, és valaki feldobódott, és akkor a lelkesültsége és az öröme kifejezése, ezek mélyen beivódott világképi gondolatok, ha úgy tetszik, a mai gondolkodásunkba is, és ha egy kicsit egzisztenciálisabban közelítjük meg a dolgot, akkor is érthető, hogy miről van szó. Mint hogy ha szeretné Jézus ezt a tanítót, ezt az írások értelmezőjét egy kicsit a lélek világába, az Istentől jövő, felülről való világba átsegíteni. Mert az világos már az ószövetség ismerőinek, hogy valamit az Úristen cselekszik akkor, amikor teremt, akkor, amikor megtart, amikor gondviselésével körülvesz bennünket, és akkor meg különösen, amikor megvált. Mégpedig mindegyiket a Lélek munkájának is gondolhatjuk, hiszen a teremtésnél ott van a Lélek, mert lebegett a vizek fölött. Ott van a Lélek, amit az Úristen belelehelt az első emberbe. Ott van az ezékieli szép képben, hogy új szívet kap, az ember kicserélődik szinte a személyisége, ha az Isten munkáját hagyja végbemenni. Voltak előképei az ószövetségben is azoknak, amelyekről itt Jézus beszél. Hogyan történhet mindez? A nikodémusi kérdés mögött van az embernek az a fajta félelme, hogy képesek vagyunk erre? Van erre erőnk, lehetőségünk, hogy felemeltessünk e por földi világból? És Jézus válasza éppen arra figyelmeztet, hogy tessék odafigyelni a Lélek munkájára, és aki bibliai nyelveket tanult, az tudja, hogy szél, lélek éppen a teremtéstörténet kapcsán is azonos gyökű szavak. Itt is előkerül, hogy a szél működéséről igazán sok mindent nem tudunk, hogyan honnan jön, csak az eredményét tudjuk kikövetkeztetni, azt viszont észre lehet venni. Hogyan lehetséges ez kétségbeeső emberi kérdésre a válasz az: úgy, hogy az Úristen munkálkodik. Az Úristen azzal a Lélekkel munkálkodik, amelyet ugyanúgy működtet, ahogy a szél működik az életünkben, és a végeredményét látjuk, akár egy fuvallatról van szó, akár egy orkánszerű nagy viharról. És finoman tovább vezeti, és elgondolkodtatja Nikodémust, hogy te Izrael tanítója vagy, és ezt nem tudod? Még mindig ott állsz a sárba süppedve, és nem veszed észre az Irások nyomán se, hogy hol kellene lenni? És tulajdonképpen nagyon finom kritika az is, hogy a földi dolgokról szólok nektek, és nem tudtok hinni, mi lesz, amikor a mennyieknek a bizonyságtételét hozom.  A beszélgetés végén pedig eljut oda, hogy felismertesse magát. Emlékezteti egy másik jellemző történettel az ő központi szerepére Nikodémust. Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Ember Fiának is felemelkednie. A Lélek azt munkálja, hogy amit a szem kudarcnak és keresztnek és végállomásnak lát, azt ugyanúgy hittel elfogadva egy új kezdetnek és egy új lehetőségnek lássuk, ahogy a pusztában ránéztek az érckígyóra, mikor azt felemelték, és megmenekedtek a kígyómarás eredményétől, úgy kell az Ember Fiának is felemeltetni és a megoldás központi figurájának lenni, hogy aki hisz, annak örökélete legyen Őbenne. Nikodémus, ha neked az a kérdésed, hogyan lehetséges ez, úgy, hogy rám nézel, hozzám kötődsz, úgy hogy Isten Lelkének munkáját keresztre feszítésemben, megaláztatásomban is fel tudom ismerni. Eddig tart a mai szakasz. Tudjuk, hogy a Biblia szíve, központja jön a következő verssel: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. De hogy ezt a verset megkapjuk, az nagyon-nagyon fontos, hogy ez a beszélgetés készíti elő. Helyreteszi és felemeli és Nikodémust abból a földhözragadt állapotból, amiből mindannyiunknak fel kell emeltetnie időnként, akármennyire ismerjük az Írásokat, akármennyire tanítunk, akármennyire benne vagyunk az Isten világa értelmezésében. Befejezem egy olyan történettel, ami számomra olyan megdöbbentő volt. Egyszer egy kórházba hívtak egy haldokló lelkészhez. Nagyon idős bácsi volt, kiderült, hogy sokáig külföldön élt, és eltűnt a szemünk elől, és aztán hazajött tulajdonképpen meghalni, és a pécsi kórházba került. Bementem és találkoztam a bácsin kívül a lányával is, aki nagyon-nagyon kétségbeesetten nézte édesapjának utolsó órás vergődéseit, és több órás beszélgetés lett a bemenetelemből. A beszélgetés végén kiderült, hogy külföldön él, Londonban dolgozik, kórházban dolgozik, a beszélgetés végén megkérdeztem, a kórházban mit dolgozik? Haldoklók mellett a családtagokat próbálom az utolsó órákban kísérni, ahogy ön most tette velem. És mondom: de hát olyan kétségbeesetten mondta el a dolgait, hogy most mi lesz, ha az édesapja elmegy. Megvallotta, hogy nagyon fontos volt számára az édesapja meg az édesapja hite, de ő nem hitben járó ember. És most mi lesz? És kicsit úgy voltam vele, visszakérdeztem: talán most van ideje, hogy ezekről a kérdésekről önnek is el kellene gondolkodni. Mert ha ezzel szolgál másoknak, és evvel kéne segítséget adni másoknak, és most kétségbeesetten kapálódzik, hogyan is lehet ezt az egészet érzelmileg, szellemileg, lelkileg tovább csinálni, akkor - jó az, rendben van, önmagának nem oldja meg, rendben van, hogy lelkészt hívott, mert az édesapja még tudott úrvacsorázni. Picit emelkedjünk felül, ahogy itt Nikodémust emeli fel Jézus a földi dolgoktól, hogy lehet újonnan születni. Nagy lehetőségünk, potenciálunk, hogy újjá lehet születni? Nem! Az Isten ajándéka. Csak észre kell venni, hogy Isten nem hagyta abba velünk a bíbelődést, és észre kell venni azt, hogy arra a Fiúra mutat, és veled beszél.
Ámen