Krisztus ismerte az emberi fájdalom kifejezhetetlen mélységeit. János evangélista a szemtanú gondoskodásával írja le, hogy amikor a barátja, Lázár sírjához közeledett, erős felindulás vett rajta erőt, és könnyekre fakadt (Jn 11). A Zsidókhoz írt levél pedig elmondja, hogy könnyhullatások között járult a mennyei Atya elé, aki képes megszabadítani a halálból, és aki meg is hallgatta őt: feltámasztotta a halálból (Zsid 5,7). Ezek a könnyek - a próféta szavával élve - a fájdalmak férfiának könnyei. Azéi, aki ismerte a betegséget, a szenvedést, aki megkóstolta a halált. Hogy is ne tudna hát megindulni nyomorúságainkon?! Nekünk ilyen Közbenjárónk van.

Lukács evangélista azonban egy másfajta sírást is feljegyez (Lk 19). Ez virágvasárnap történt, amikor Jézus a tanítványai élén mint régóta várt szabadító bevonul Jeruzsálembe. De szinte inkább besodorja a hömpölygés, lendíti előre az ujjongás, emeli magasba az áldás-kívánás. És ő eközben sír. Egészen pontosan ez a sírás inkább siratás. Nem annyira a közbenjáró megindultsága, aki az elesett, a beteg, a szenvedő, a gyászoló mellé áll, és szavak híján vele sír, hogy a könnyei mondják el az elmondhatatlant, mint amikor egy beteg gyermek láttán könnyekre fakad a szülő, de még a mostoha is. Ez a sírás siratás. A próféta magányának kifejezése, erről szól Ézsaiás próféta a szenvedő szolga szájába adva a kérdés: ki hitt a mi tanításunknak? Ez megsiratása annak, hogy az ember elüti magától Isten áldó kezét, hogy illúzióiba belerévülve nem hallja a késztető igét, hogy eltévedve sem akarja meghallani, ahogyan hívogatják, s még az utolsó pillanatban sem torpan meg, hanem vesztébe rohan. Ez a magára maradt Üdvözítő sírása. Ez a magányos Isten sírása. Ilyen a virágvasárnap. De a napot eltakaró felhő nem pillanatnyi árnyék, hanem áldozatra készület. A diadalmenet közepette síró alak nem tudja másképpen kifejezni az üdvözítés végtelen kockázatát.

És mégis, a Lázár sírjánál elsírt könnyek, a Gecsemáné-kerti agónia könnyei  és most itt, a próféta sírása: egy és ugyanaz. Mind-mind reánk vonatkozik, és Őreá, Krisztusra. Ilyen mély az Ő irgalma. Mert itt helyettünk sír, holott nekünk kéne elsiratnunk magunkat. De Ő közelebb van a szívünkhöz, mint mi magunk. És enélkül, bizony, üres ábránd lenne a feltámadás, amely azonban így, könnyekkel, ezzel a titkos sákramentummal bepecsételve  Isten örök szeretetének bizonysága. A francia bölcselő, Pascal azt mondja: Jézus agóniája a világ végezetéig tart. Tegyük hozzá: minden virágvasárnapon minden feltámadásig.