A keresztyén ünnepkör szerint virágvasárnapon, a nagyhét nyitányán vagyunk, most indulunk el Jézus nyomán, hogy végigkövessük őt szenvedésében, halálában és átéljük feltámadása dicsőségét. A virágvasárnap különös ellentmondásokat hordoz magában. Ma még hozsannát kiáltunk, és úgy üdvözöljük a szent városba érkező Jézust, mint aki elhozza övéi számára a szabadítást - úgy, ahogy mi szoktuk ezt remélni: erővel, fegyverrel, földi országgal. Ez az ujjongás azonban csak elrejti, de nem szünteti meg azt a félelmet, melyről Márk evangélista szól, hogy ugyanis a tanítványoknak Jézust egészen a halálig követniük kellett és kell ma is.  Mikor Jézus Jeruzsálembe indult, egészen sarkított módon szólt követésének feltételeiről, arról, hogy kinek-kinek fel kell vennie keresztjét, hogy kinek-kinek még az övéitől is meg kell válnia, s hogy az utolsók lesznek majd elsők Isten országában. Ezután (jegyzi meg az evangélista) Jézus a tanítványok előtt ment, ők pedig álmélkodtak, és követvén őt  féltek. Féltek, mert nem értették, hogy az ő Jézusuk, aki betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, aki kenyeret sokasított éhező ezreknek, akinek szavára vihar csendesült, s akit immár lelkes tanítványi sereg követ, hogyan indulhat mégis önként olyan útra, melynek végén halál várja. Hogyan indulhat el olyan úton, melyen szembe tolong vele az egész világ futva a halál elől? Nem értették a Mester szavát, mert azt az ígéretét már nem hallották meg, hogy halálát követően harmadnapon fel fog támadni. A félelem, mely már gyásszal és keserűséggel is keveredett, húsvét napján oszlik, mikor az üres sírnál angyal szól az asszonyoknak: nincs itt, feltámadott, és ahogy megmondta nektek, feltámadásom után előttetek megyek majd Galileába. Tehát mindkét úton Jézus megy előttünk. Az egyik az áldozat útja. Ezen mindig félelmek közt járunk, legszívesebben megfordulnánk, és olykor-olykor valami nagy másító csodában reménykedünk. A másik út  a feltámadásé, és azon is Jézus megy előttünk. Ő vezet bennünket és találkozni akar velünk, hogy ott jussunk fokról-fokra bátorságra a feltámadás hitében, ahol élnünk-halunk kell - ez a mi Galileánk.

Ma azon az úton állunk még, mely a keresztig vezet. Ha csodálkozva és félelmek között is, induljunk ezen az úton, mert azt a másikat csak akkor találjuk meg, ha elérkezünk az üres sírig, az a másik út ott kezdődik, arra az útra a feltámadás angyala indít el bennünket: félelemből örömbe,  halálból életre, mulandóból örökkévalóra.

2011.április 17.