Két böjtbe illő példázatot olvastunk nemrégiben Máté evangéliumából. Az egyik arról szól, amit mai nyelven járandóságnak nevezünk. A másik örömöt tár elénk, illetve azt, hogy miképpen részesedhetünk örömben. Mind a két példázatot Jézus mondta el, nem sokkal kereszthalála és feltámadása előtt. És mintha két tükröt állított volna velük sajátos szögbe úgy, hogy aztán a kettő együtt erősítse fel nagy isteni titkok fényét. Hadd szóljak most erről!

Az első példázat voltaképpen rettenetes történet. Egy szőlőültetvényen játszódik, ahol a bérlők megtagadják a járandóság megfizetését, megállapodás szerint ugyanis a gyümölcs egy részével tartoznak a tulajdonosnak fizetni. Erőszak erőszakot követ, végül megölik az örököst is. A tragédia aztán fordulatot vesz, és a tulajdonos méltó munkásokra bízza ültetvényét.

A másik példázat egy lakodalomról szól, melyre a protokollvendégek nem akarnak elmenni, sőt egész durván visszautasítják a nagyszerű lehetőséget. Az örömapa azonban megoldja a helyzetet, nem hagyja, hogy a fia öröme odavesszen, és mai nyelven szólva: jött-mentekkel tölti meg a lakodalmas házat.

Az első példázat a kötelességeinkről szól, a második a lehetőségeinkről. Az elsőben járandóságokról, adóról, befizetnivalóról, tulajdonról hallunk. A másodikban ajándékról, hiszen a másik örömében való részvétel mi egyéb, mint megajándékozottság?

S ha úgy van, ahogy mondtam, hogy a két példázat mint egy-egy tükör isteni titkok fényét erősíti fel, akkor meg is láthatjuk ennek a titoknak a lényegét. Mert akár arról legyen szó, hogy mi nem ezzel vagy azzal tartozunk Istennek, hanem az egész életünkkel, akár arról legyen szó, hogy Isten nem ezt vagy azt szeretne nekünk adni, hanem szinte önmaga teljességét ajándékozza nekünk, és saját örömével áld meg bennünket - a lényeg mégis ugyanaz. Ez pedig az, hogy Isten ügye megy tovább. Isten tervét nem lehet megmásítani, szándékát nem lehet föltartóztatni. A régi bibliamagyarázók jól érzékelték, hogy az első példázat Jézus Krisztus kereszthalálára utal, míg a második példázat a feltámadott Krisztus mennyei dicsőségét jelzi.

S lám, Krisztus halála éppen nem feltartóztatta Isten dicsőségét, hanem teljes igazságot és kegyelmet szerzett számunkra. És lám, feltámadása teljes mértékben utat nyitott nekünk, méltatlanoknak, nekünk, jött-menteknek, hogy örök életre jussunk.

Akkor böjtölünk hát jól, ha nemcsak arra nézünk, hogy a végén hány kilóval leszünk kevesebbek, s mennyi méreg távozik szervezetünkből, hanem ha a böjtben elhagyjuk az emberi kevélység megannyi bűnét, s belátjuk, hogy életünkkel Istennek tartozunk. S még inkább jól böjtölünk, ha azt nem szigorú vallásos teljesítménynek tartjuk, hanem olyan útnak, melynek a végén Isten öröméhez érkezhetünk.

Egyszóval a két példázat mint két tükör kétszeres fényben mutatja nekünk: egész életünknek Istennel van dolga.