Néhány éve jelent meg egy roppant izgalmas könyv a II. világháború előtti és utáni egyházi ébredés, evangélizálás egyik fő alakjának, a laikus prédikátor Szikszai Béninek az önélet-írása. Sokszor előveszem, mert történetei a legkevésbé sem pusztán a magyar egyházak e különleges korszakát és a protestáns hitbuzgalmi mozgalmat világítják meg, hanem a XX. század éles szemű bírálatát is közlik, leginkább Magyarország célvesztett imbolygását, a jövővesztés és a létrontás megannyi megrendítő mozzanatát. És igen, az isteni kegyelem erejét is.
A prédikátor feljegyzi gyermekkora eseményeit is, a Trianon utáni nyomorúságot, a paraszti élet vergődését és a saját felnőtté formáló igyekezeteit. Az egyik helyen megjegyzi, hogy iszonyatosan rettegett a villámlástól. Részben azért, mert ettől általában fél az ember, de leginkább azért, mert egyszer villám csapott a portájukba, és lángra kapott az istálló. A megbokrosodott lovakat csak úgy tudták kivezetni a tűzből, hogy zsákot húztak a fejükre. Aztán hozzáteszi: hányszor vitt ki engem így Isten a beláthatatlan nyomorúságból. Ezt a megjegyzést egy idősödő ember mondja egész életére visszatekintve. Nagy alázat és vigasztalás van benne. 
Mi éles elmével akarunk mindig mindent látni. Legfőképpen előre látni. A veszedelmek, az életünk fenyegetettsége közepette elviselhetetlen kilátások és félelmek között szinte nem is ihleti más a tudás-szomjunkat, csak a szorongásnak és az élet-akaratnak ez az egymást kioltó hatalmas kettőse. De amikor fellégezhetünk, és béke van, és most béke van, jó belátás, reményt alapozó, hogy Isten kimentett minket a nyomorúságból. Mi mindent tudni és látni akarunk. De a lényeget leginkább akkor látjuk meg, amikor Isten már elvégezte szabadulásunkat; ahogyan húsvét hajnalán a Jézus temetésére felkészült asszonyok már csak az üres sírt találták. Ez az ébredés.