Régen történt, még lakótelepi lelkipásztor koromban. Véletlenül megtudtam egy roppant zárkózott gyülekezeti tagunk születésnapját. Elmentem meglátogatni, hogy felköszöntsem. Rémülten, zavartan, idegesen fogadott. Azt hittem, valami nagy ünneplésre törtem rá, de látva értetlenkedésemet, azt mondta: tiszteletes úr, én mindig magányosan ünneplek. Úgy nem lehet, vágtam rá, az ünnephez legalább kettő kell! Hát, felelte kesernyésen, itt van a jobbik meg a rosszabbik énem.

Azért idézem fel ezt a régi esetet, mert a hírek szerint Ausztriában eltörlik nagypénteket mint hivatalos állami ünnepnapot, s ezután ez úgymond kompromisszum gyanánt személyes ünnep lesz, vagyis aki akarja, három hónappal előre bejelenti ünneplő szándékát és a munkáltatója köteles lesz aznap, vagyis nagypénteken elengedni a munkából. Ám a kiesett napot máskor majd le kell dolgoznia. Mindez az anti-diszkrimináció jegyében történik.

Nem akarok most sem jogfilozófiai, sem ünneptörténeti eszmefuttatásokba bonyolódni. És riadóztatni sem akarok senkit, hogy lám, eldőlt a dominó, és előbb-utóbb ez lesz a sorsa a többi ünnepnek is, ha majd azokat is magán-ünneppé teszik, amikor majd ki-ki jó előre bejelenti, mintha orvosi vizsgálatra menne vagy közhivatalba saját személyes ügyét intézni, úgy kell majd elkéredzkednie egy napra, amely évszázadokon keresztül egy ország közös ünnepe volt. De az mindenképpen fölötlik bennem, hogy milyen magányos az ilyen ünnep! Nevezhetjük ezt időtöltési opciónak is, amely személyes szabadságjogból fakadva megtartható, de senki mást nem korlátoz, hogy dolgozzon vagy dolgoztassák.

Magányos ünnep. De hiszen – jut eszembe a régi szavam – az ünnephez kettő kell legalább. Most Ausztria ünnepet törölvén, politikailag korrektül, de magánosan koccint önmagára, s persze nagyvonalúan meghagyja a bátor keresztyéneknek, hogy fejet hajtsanak az előtt, aki véghetetlenül magára hagyva halt meg a kereszten mindannyiunkért – az osztrákokért is. 
A döntést sokan keserű pirulának nevezik. Hiszen ünnepet elvenni és az embert ünnepeitől megfosztva magára hagyni valóban keserű dolog. De nem pirula, hanem civilizációs csőd. Arra biztatom az olvasókat, hogy itt, Magyarországon, ahol éppenséggel néhány esztendeje lett ünnepnap a nagypéntek, bátran készüljünk majd, hogy böjt múltán a mindannyiunkért megholt és feltámadott Krisztust ünnepeljük, mert ő a halál fölötti győzelmének magasztos ünnepét velünk közösen akarja megülni.