Én magam csendpárti vagyok (s éppen ezért, persze, bizonyos értelemben, rendpárti is), de sosem foglalkoztatott különösebben, hogy sokan a szabadságnak nevezett időt (legyen az iskolai vakáció vagy munkahelyi szabadság) mekkora zajongással töltik. Lehet ezt bulizásnak is nevezni, de ennél sokkal többről van szó: mozgásról, sportolásról, mindenféle megfeszített, nagy munkát kívánó tevékenységről –  ahogy mondják: afféle aktív pihenésről. Sokan mondják nekem is, hogy egy-egy végigmozgott, komoly, szinte sportteljesítménnyel felérő szabadság-idő után, még kellene nekik legalább egy hét, hogy kipihenjék magukat. Azt is tudom, hogy mozgás nélkül (merthogy így teremtett meg minket Isten) hamar elragad bennünket a tunyaság. Nos, igen, és a buli... Van már annak negyven éve is, hogy bemutatták a mozikban John Travolta főszereplésével a Szombat esti láz című filmet. A története egyszerű, egy fiatalember, aki festékboltban dolgozik, csakis és kizárólag a szombat esti diszkó bűvkörében él, mert kiváló táncos és szeret is táncolni. Az életének ritmusa tehát annyi, hogy a heti robot után, munkaruhájából kibújva, mint valami pillangó a bábból, szombat esténként csillogó fényárba veti magát. Így pihen? Vagy arra a vasárnap a megfelelő alkalom? A munka valami szükséges rossz? A hétvégi szórakozás más és magasabb rangú létminőség? Idézhetném Senecát is az antik világból, micsoda rémülettel ír a korabeli fürdők zajongásáról. Pedig! Pedig, ha ahhoz hasonlítjuk, hogy ezidőtájt hány és hány ember töltötte hétvégéjét tompa tétlenséggel, s legfeljebb akkor mozdult, ha videokazettát kellett cserélni, mert véget ért a film?! Vagy éppen hányan indultak neki hétvégén az „önkizsákmányolás”-nak, ahogy azt annak idején Csoóri Sándor aggódva megfigyelte?

De nem akarok filozofálgatni az úgynevezett életmód kérdéseiről és lehetőségeiről. Ha csendben pihenhetek, jót tesz, és éppen a csend teszi lehetővé, hogy halljam, miként beszél a csodálatos univerzum. S ha éppen hömpölygést látok valahol, és még az ablaküveg is rezeg a közeli diszkó tucc-tuccára, nem szaladok ki a világból. Csupán azért feszegetem mindezt, mert valójában most, a szabadságos időkben eszembe jutottak az aratók, a nyári melegben verítékezők, azok is, akik hivatásuk és munkájuk okán nem csatlakozhatnak a szabadságos sereghez – és azok is, akiknek nem áll módjukban kiszaladni a saját szűkebb környezetükből. Nem áll módjukban, éppenséggel nincs rá pénzük. Vagy éppenséggel nem engednek a mai civilizáció szabadság-kényszerének, annak a következményeiben egyelőre beláthatatlan késztetésnek, hogy szabadnak kell lennünk bármi áron, és mindig másképpen. A régiek tudták, még ha nem érveltek is mindig jól mellette: inkább boldognak kell lennünk, és bölcsnek. A szabadság nem erény. A bölcsesség erény, és ha lassabban is, mert megfontolás, tévedhetetlenül felismeri a jót, amit munkában és pihenésben, közösségben és magunkban, egyszóval mindig, amíg élünk, szem előtt kell tartanunk. Amíg élünk. Hogy megsejtsük: Istennél már el van készítve a hiánytalanul teljes élet.