Esti fohász

Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában 2018. július 8-án

Nemrégiben mesélte vagy inkább panaszkodta egy édesanya, hogy gyermekeivel lefekvéskor baj van az imádkozással. Bensőséges, szép pillanatok azok, amikor álomra készülnek hajtani fejüket és kis kupacba gyűlve, az ágy szélére kuporodva édesanyjuk vezeti a közösen mondott esti fohászt; lezárul a nap, az imádság ilyenkor nem könnyes kapaszkodás vagy vitázó panasz-zsoltár, nem is másnapi harcra készülő felsóhajtás, hanem belecsendesedés az isteni oltalomba – ahogy a szép zsoltár mondja:  „megcsendesítettem szívemet, és olyan vagyok, mint az anyja ölén a gyermek” (131. zsoltár). Ritka szépség ez az Isten előtti csend:  a Gondviselés nagy és áldó munkájára való ráhagyatkozás, az Örökkévaló legtitkosabb jelenlétébe való belépés! Mi hát a baj?

Az, hogy olyan fáradt vagyok néha, hogy belealszom az imádságba! Azóta is töprengek ezen a megjegyzésen, vagyis különös önpanaszon, mert nem tudok életvezetési tanácsot adni. Az imádkozásban állhatatosnak kell lenni, tudom. Jézus korholta a tanítványait, akik nem tudtak vele virrasztani a Gecsemáné kertjében, amikor a tökéletes engedelmességért tusakodott – tudom. A nagy imádságok javarészt éjszakai éberségben, őrtállásban születnek, ahogy a zsoltár mondja: „várom az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt” (130. zsoltár). Hogy üljön hát mégis gyermekei mellé egy végsőkig hajszolt szülő, akit nem engednek szabadon a feladatai ? És hogyan csendesítse magát oda a tiszta gyermeki szóra, egész napos, derékroppantó, lélekszaggató zaklattatásai után ?  Talán, gondolom, úgy, hogy legyen ő maga is gyermek – mert „nincs szebb az imádsága közben elalvó gyermeknél. A világon semmi sincs ehhez fogható” – ahogy egy bölcs mondja (Barthélemy Pocquet du Haut-Jussé).  Az álom a legszebb emberi mű, ahogyan reménybe öltözik az ember és feladja összes feladatát, s csak egyre ügyel: hogy Isten tenyerére hajtsa a fejét.