Húsvét után a feltámadott Jézus harmadszor is megjelent tanítványainak. János evangélista elbeszélése köznapi történetbe állítja mindezt. Heten a tanítványok közül Péter vezetésével elmentek halászni. Egész éjjel kint voltak a vízen, és nem fogtak semmit. Reggeledve az Úr megállt a parton, de nem ismerték fel. Megkérdezte őket: van-e ennivalójuk? Nincsen - felelték. Hogy is lett volna, hiszen nem fogtak semmit. Vessétek ki a hálót a hajó jobboldala felől, s találtok - mondta az Úr. Kivetették, és megtelt a háló. Egyszóval: a semmi és a minden között jártak be rövid utat a tanítványok. Ahogyan egész életünk is a semmi és a minden között telik. Fáradságuk eredménytelen, pedig ahogy az evangélista jelzi: nem próba-szerencse alapon halásztak, hanem célzottan, tudatosan, szakértelemmel. És így még jobban fáj a semmi. Aztán jött a csodálatos bőség. A csónakba nem is tudták beemelni a zsákmányt a súlya miatt. Ekkor már értették, az Úr áll a parton. De amikor kiértek, azt is látták, hogy a Mester már készített számukra eledelt. Sokan azt mondják, hogy Jézusnak ez a gesztusa azt jelzi, hogy a semmi és a minden között ott van az elég: az elégséges kegyelem. És ez a döntő. De hadd igazítsam ki ezt az egyébként jogos megállapítást. Az „elég" nem a semmi és a minden között van, mondjuk egy adott ponton a skálán, jól számított arányban, egyrészt emlékeztetve, hogy kudarcaink közben szabad remélnünk a csodát, és intve, másrészt, hogy a gazdagságban legyünk hálásak - ez a krisztusi „elég" nem e kettő között van, hanem a kettő fölött. Vagyis miközben egész életünkben megtapasztaljuk, hogy Isten olykor megengedi, mi több, bátran kimondom, akarja is, hogy a semmi peremére jussunk, vagy éppen fordítva, miközben megteszi, s még bátrabban mondom, biztosan megteszi, hogy életünk a mindent betöltő bőségbe érkezzen, aközben, mégis, egész életünkre nézve ez a kettő fölött álló kegyelem az, ami elég. Sőt: ez az elég maga a kegyelem. Amikor fáradságok, tervezések, igyekezeteink dacára a végzetes semmi húz alá, akkor a csoda roppant nagy áldás. Amikor áldások között járunk - emberileg szólok -, akkor az is nagy csoda, hogy tudunk hálásak lenni. De a kegyelem mindig több, mint a csoda, mert a semmiben is a kegyelem tart meg, és a mindent is a kegyelem érleli, és s legfőképp azért több, mert elég. Elég, amit az Úr készít, amit az Úr ad a kezünkbe, és amivel Ő vár bennünket a parton, az marad meg örökre.