Istenről aligha szólhatunk úgy, hogy közben ne mondanánk ki valamit önmagunkról. Az ember is föltárulkozik, amikor Istenről beszél, Hozzá imádkozik, magasztalja Őt, vitatkozik Vele - vagy éppen tagadja és káromolja. A tétel azonban korlátok között igaz. Talán úgy lenne helyes, ha azt mondanánk: Istenről csak töredékesen szólhatunk, ám bárhogy szóljunk is, azzal önmagunkat valósággal kimondjuk. Ahogy Jézus tanítja: a szív teljességéből szól a száj.

Elnézést kérek a hallgatóktól,  előbbi szavaimmal nem nyelvfilozófiai töprengésre invitáltam, hanem azt akartam jelezni, hogy ma, a keresztyénség  nagy ünnepén a Szentháromság Istent magasztaljuk. Ez az ünnepünk a legmélyebben igaz ünnep, hiszen az Örökkévaló teljessége előtt állunk, ám - ha mondhatom - teológus ünnep is. Ma közösen valljuk meg azoknak a zseniális dadogóknak az igazságát, akik  között az egyik legnagyobb, Szent Ágoston   csodálatos élénkséggel vett számba mindent, ami az Atya-Fiú-Szentlélek háromságot idézi. A nagy teológus mind az emberlét külső alakzataiban, mind belső, szellemi valóságunkban kutatta azokat a nyomokat, jeleket, analógiákat, amelyek a Szentháromság Isten valóságát tükrözik a teremtett világban. Viszont mindig éles megkülönböztetést tett a jel között és aközött, aki a jelet adja, és aközött, aki a jelet észleli. A jeleket és nyomokat hármasságnak nevezte, az isteni valóságot viszont háromságnak. Hallásra nem nagy a különbség, mégis ég és föld. Ez a két szó számára tökéletesen kifejezi, hogy amikor Istenről szólunk, önmagunkat is ki kell mondanunk. De kimondhatja-e a végtelent az, aki véges? És lám, csodálkozunk, hogy milyen nagy titok az, amikor a véges felfoghat valamit a végtelenből, a mulandó átérezhet valamit az örökkévalóból! S még inkább csodálkozunk, mikor ezt megfordítva is látjuk: azt ugyanis, hogy véges embert nem a végessége, hanem a végtelen korlátozza, a mulandó elé nem a mulandósága szab határ, hanem az örökkévaló nyit előtte tért, és szabja meg életrendjét, a halandót nem veszti el a halál a semmibe, hanem az élet Istene új életet ad neki a mindenségre.

Egy vonatkozásban azonban nem tudott, vagy inkább nem is akart dönteni a nagy egyházatya. És éppen ez a mai ünnep, a Szentháromság vasárnapjának értelme is. Miközben világosan látjuk, hogy a forma, az elme, az akarat, az emlékezet és a vágy világában számtalan hármasság jelzi a teremtő Isten nyomait, aközben a döntő valóságot az Ő abszolút személyes jelenlétében élhetjük meg. Ez pedig Isten szeretete. A szeretet ugyanis nem jel és lenyomat, hanem élet. Olyan élet, melyben egymáshoz kapcsolódik az, aki szeret, meg az, akit szeretünk, míg őket maga a szeretet köti össze. És ez az élet az örökkévalóban kezdődik és abban teljesedik. Így hát a mai napon  nem egy teológiai igazság ünnepére ébredtünk, hanem arra, hogy teljes szívvel és lélekkel dicsérhetjük Istent, Akiben irgalmat, megbocsátást, célt adó értelmet, szent emlékezést és az örökkévaló iránti vágyakozást nyerünk, sőt: élő és szerető személyt - egyszóval Őt Magát.   Igen, mi Őt csak töredékesen tudjuk felfogni és kimondani. De szeretni teljesen tudhatjuk Őt, aki valósággal szeretetében tárta fel magát.

2011.június 19.