Nemrégiben a szomszédos katolikus templomban az új plébános, régi barátom beiktatásán vettem részt. A szép szertartáson teljesen lenyűgözött a plébániakórus, ahogy Gordon Young 20. századi amerikai orgonista közismert művét, a Halleluját énekelték. Egyszerűnek tűnő kompozíció, énekelhetik öten is és ötszázan is.

A szólamok könnyen megtanulhatók, a ritmus egyszerű, mégis, ez az egyik legnehezebb és legszebb kórusmű, mert a régi igazság itt teljesen érvényes: hiába nagy a hangerő, ha hamis a szólam. De most gyönyörű volt. Azután pár napig önkéntes fél-karantént vállaltam, mert a járvány gyors terjedése idején, a második csapás kezdetén oly sok helyen jártam, annyi emberrel találkoztam, hogy magamra kényszerítettem ezt a kevéske biztonságot.

Mire jó ilyenkor az internet? Többek között arra, hogy ügyes keresőprogramok segítségével Young művének több tucat különböző felvételét hallgathattam meg, és meg is kellett hallgatnom, mert szükségem volt erre a magasztaló énekre a bezártságban és ijedt tétlenségben. Ám a felvételek jóvoltából nemcsak kórusokat hallhattam, hanem gyönyörű templombelsőket is láthattam: katedrálist, gótikus szentélyt, barokkos pompát, egyszerű falusi fatemplomot, az egész évezredes keresztyén kultúrát. És ezekben a templomokban német, holland, francia, szerb, lengyel, angol s ki tudja, még hány országból hány kórus énekelte a Halleluját, no és természetesen, magyarok is, profik és alkalmi dalárdák.

Miért mondom el mindezt? Kisiskolás koromban mi még azzal a tétellel kezdtük a környezetismeretet tanulni, hogy az ember legyőzi a természetet. Sőt, mondogatták, már le is győzte, legyőztük az évezredes félelmeket, szorongásokat katasztrófáktól, járványoktól, kiszámíthatatlan ártalmaktól. Ma egészen mással kezdik a diákok. Azzal, hogy az ember immár félelmetes károkat okoz a természetnek, ma már a természetnek kell félnie az embertől. Nem az ember kiszolgáltatott a természetnek, hanem a természet az embernek. Csakhogy itt a vírusjárvány második hulláma, és a régi félelmek újraélednek. Miért is? Magunkra maradtunk? Mégis kiszolgáltatottak vagyunk? Vagy csak az volna a baj, hogy nem vagyunk mindenhatók? Ez az utóbbi felette jó hír. Ugyanis az évezredes Halleluja a zsoltárok könyvéből a Mindenhatónak szól.

A hűséges és könyörgést meghallgató Istennek, aki szerető Atyánk. Az ének hozzá emelt fel, Aki kész lehajolni. Őt dicsérte, Akit amúgy annyit káromol az ember. És imádkozni is Ő tanít, aki megkegyelmez és megment a halálból. Halleluja!