Az elmúlt hetekben mindenki az olimpiáról beszélt. A vége közeledvén rájövünk, hogy szinte csak közhelyeket tudunk mondani a jelentőségéről, a küzdelmekről és diadalokról, és persze: a mieinkről is, győztesekről és vesztesekről egyaránt. De hogy mennyire leköti figyelmünket, azt mi sem példázza jobban, mint hogy 12 éve, a sidney-i olimpia idején éppen vasárnap reggelre esett az egyik izgalmas, minket, magyarokat is érintő versenyszám. A templomba érkezők csak akkor nyugodtak meg, amikor istentisztelet előtt bejelentetem, hogy győztünk. Bizony, ilyen ereje van ennek a nagy sporteseménynek. Nyilván a mostani nyomán is felidézzük majd sokszor a győzelmeket, a küzdelmeket és mindent, ami a szemünkbe és szívünkbe ragadt. Én most csak arról szeretnék szólni, ami a versenyek során mindig is feltűnt; ez egy apró, de jellegzetes mozdulat: a hála jele. Vagyis az imádság gesztusa. Felfelé emelt tekintet, magasra emelt kar, imára összekulcsolt kezek, vagy éppen a hála még nagyobb jeleként térdre hulló vagy földre boruló győztes. Sőt, nemcsak győztes, hanem - látjuk sokszor -, az is, aki tisztességgel teljesítette a versenyt. Bár az úgynevezett. politikai korrekt jegyében a nemzetközi sportszervezetek az utóbbi időkben többször is tervbe vették az efféle vallásos megnyilvánulások betiltását, mi több, szankcionálását, véleményem szerint ez aligha lehetséges. És a legkevésbé sem méltó. Mert a győztes hálája senkit sem sért, még a vesztest sem. Főleg ha a régi szabályt is felidézzük, amit Pál apostol is idéz: nisi legitime certaverit..., csak az nyer diadalkoszorút, aki szabályszerűen küzd. Voltaképpen ez a sport nagy és szép üzenete. Ezzel a többit, például az emberi teljesítőképesség lenyűgöző eredményeit, egy-egy ország büszkeségét, az éremtáblázatot, a sportolók különös sorsát és áldozatvállalását és még azt a sok mindent, ami a sporthoz kapcsolódik, semmiképpen nem akarom kicsinyíteni, mégis ki kell mondanunk, hogy ez a sport nagy üzenete: a szabályszerűen aratott győzelem, a szépen és igazán végigjátszott játék, hiszen játszani csak a szabályok megtartásával jó, érdemes és élvezet. S ha ezt látjuk, megérezzük azt is, hogy itt már  egész közel vagyunk az emberi élet oly sokszor megrontott titkához: a jó, az igaz és a szép eszményéhez. Amikor a győztes hálájának megnyilvánulásait látjuk: felemelt tekintetét, égre tárt karjait, térdeplő imáját, megérezhetjük és átérezhetjük, hogy a hála az egyik legnemesebb emberi gesztus, elvesztett igaz valónk apró emléktöredéke. És megsejtjük azt is, hogy ez az a pillanat, ahol átléphetünk a játékból a valóba. Igen, pontosan itt, a hálánál, a hódoló köszönetnél nyílik rá egész életünkre az isteni világ, és már önmagában ez is hálára késztet, hogy kegyelméből áldással végezhettük, ami reánk bízatott.