Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Tegnap fejeztük be az Efézusi levél olvasását. Ennek végéről szeretném idézni Pál apostol szavát, aki, miközben arra buzdítja az efézusi szenteket, hogy imádsággal és könyörgéssel, Isten fegyvereit magukra véve álljanak meg mindvégig a hit harcában, hozzátoldja azt is: énérettem is könyörögjetek, hogy „adassék nekem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ismertessem meg az evangélium titkát.”(Efézus 6,19.) Azért idézem az apostol szavait, mert a kérésében vallomás is van, mégpedig nemcsak szolgálatának sajátos körülményeiről, ahogy ezt a következő versben jelzi, hogy ti. bilincseket visel az evangélium ügyéért, hanem messzire mutató jelzés elhívásának és személyes elkötelezésének legmélyebb rétegeiről is. Igen, az a kérése, hogy Isten Szentlelke tegye őt bátorrá, amikor megnyitja száját. Ez az apostoli szolgálat mindenkori helyzetét jelzi, egészen pontosan azt, amit Krisztus ígért tanítványainak, hogy ti. azon az órán, amikor hatalmasságok elé viszik őket, a Szentlélek megadja majd nekik, hogy mit szóljanak. Nyilván, ezt kéri Pál is, és ezért buzdítja az efézusiakat arra, hogy imádságaikkal támogassák őt ebben a boldog bizodalomban. Mondhatnánk, hogy Krisztus szolgáinak, a bizonyságtevő életre elhívott keresztyéneknek isteni ígéreten alapuló szent várománya ez. Mindazáltal, találunk itt egy titkos mélységet is, és erről is szólni kell. Így mondja az apostol: adassék nekem szó számnak megnyitásakor... A megnyitás, vagy megnyílás, vagy nyitás szó sok mindenre alkalmazható, leginkább azonban azt a mozzanatot írja le, amikor valaki – ahogy szabatosan mondjuk – szólásra nyitja száját. És ez elvezet bennünket Lukács evangélista történetéhez, aki Keresztelő János születésének körülményeit leírva elmondja, hogy a templomi szolgálatot ellátó Zakariás, miután hitetlenkedett, hogy késő vénségére gyermeke születik, e hitetlensége miatt mindaddig nem szólalhatott meg, amíg a gyermek meg nem született. S amikor Keresztelő János megszületett, és a családnak döntenie kellett, hogy mi legyen a gyermek neve, Zakariáshoz fordultak, aki, ahogy az angyal parancsolta neki, egy táblára felírta, hogy János legyen a gyermek a neve. És ekkor, mondja Lukács: feloldódott (szó szerint: megnyílott) megnyílott az ő szája, és azonnal szólt, és áldani kezdte Istent (Lukács 1,69.). Vagyis az a bátorság, amiért az apostol könyörög, nem pusztán arra vonatkozik, hogy legyen belső készsége, vagy mondjuk így: szív szerinti szólásszabadsága a bizonyságtételre, hogy tudja mondani azt, amire eltökélte magát, hanem – ahogy a 20. versben mondja, arra is, hogy bátran szóljon úgy, amiképpen szólania kell. Ehhez kell a bátorság. Hogy azt mondjuk, amit mondanunk kell, és úgy, ahogyan kell. Hogy a szavunkban, az életünkben, a magatartásunkban, az eltervezéseinkben, az egész életszemléletünkben ne keveredjék semmi, ami nem Isten akarata szerint való.

Bizony, félelem és rettegés fog el bennünket, ha akárcsak a mi – közeli körülményeinket tekintve békés, de a tágasabb világ összefüggéseit látva – olyannyira nyugtalan világunkban azt kell mondanunk, amit mondanunk kell, és valóban azt, amit csak mi mondhatunk el, mert ha nem mondjuk, más nem fogja elmondani, és akkor, jaj nekünk. Továbbá félelemmel és reszketéssel viszonyulunk e nagy feladványhoz azért is, mert az evangélium titkáról van itt szó, arról a „mysterium”-ról, amelynek nem a magyarázására vagyunk hivatottak, hanem arra, hogy az üdvösség világosságában engedjük magát az igét elmagyarázni, és megvilágítani a mi életünket. Ahogy egy mai homiletikus mondja: nem helyes hozzáállás az igéhez, ha úgy tekintünk rá, mint valami homályos üzenetre, amit nekünk kell megvilágosítani, és megmagyarázni. Inkább fordítva: az ige az, amely belevilágít az életünkbe, Isten kegyelmének és dicsőségének fényébe állítja, és megmagyarázza nekünk, mit jelent az, hogy egész életünknek Istennel van dolga. Adja Isten, hogy mai közgyűlésünkön, és a délutáni lelkészszentelő istentiszteletünkön ez az apostoli belátás hasson át bennünket!

Főtiszteletű Közgyűlés!

Mindenekelőtt engedtessék meg, hogy e helyről is néhány méltató szót szóljak beiktatott főgondnokunkról, Veres Sándorról. Ez talán nem lenne szükséges, hiszen gyülekezetében, az egyházmegye közösségében, kerületünkben és a közegyházban végzett számtalan szolgálata, buzgó munkája és annak jó gyümölcse, szerény és szelíd személyisége, közvetlen barátsága mindazok iránt, akik az anyaszentegyház ügyében forgolódnak, és mostani egyhangú jelölése és megválasztása kellőképpen igazolja, hogy a jó munka jutalma a még több munka. Mégis köszönöm egyházkerületünk gyülekezeteinek, hogy iránta fejezték ki bizalmukat, mert ez nagy értékű jelzés arra nézve, hogy anyaszentegyházunkban még él (vagy már él) az értékes emberek megbecsülése. Azt kívánjuk tiszta szívből Főgondnok Úrnak, hogy Isten újítsa meg szüntelen erejét, segítse a rábízott és önként is vállalt feladatok teljesítésében, erősítse mély hitében egész egyházunk javára és Isten dicsőségére!

Az imént szóltam külső körülményeinkről, és ezekről még néhány évforduló kapcsán újra meg kell emlékeznem. Vasárnap lesz száz esztendeje, hogy Németország kapitulációjával véget ért az I. világháború, vagy, ahogy akkoriban nevezték, a Nagy Háború. Az a háború elsősorban Európát dúlta fel, és mikor véget ért, sokak reménye az volt, hogy a háború feltételezett okait kiiktatva egyszer s mindenkorra elkerülhető lesz még egy ahhoz hasonló világégés. Ilyen megszüntetendő ok volt, a győztes hatalmak szerint, az Osztrák-Magyar Monarchia, és ezt darabokra is szaggatták a trianoni békediktátum révén. A háborút indító Monarchiát sok apró, kis országra szabdalták szét, mégpedig az ún. wilsoni elvek alapján, melynek értelmében meg kellett volna szűnnie az ún. agresszív nacionalizmusnak. A húsz évvel később bekövetkező II. világháború fájdalmasan bizonyította, hogy ez téves elképzelés volt. Sőt, Európa, mi, magyarok pedig különösképpen valójában száz esztendeje szenvedjük a nagy háború megannyi átkát. Egy másik megszüntetendő ok, az akkori felfogás szerint, az egyházak sajátos nézetrendszere volt, ti. az a szégyen, hogy a brit egyházak a brit katonákat, a német egyházak a német katonákat, a magyar egyházak a magyar katonákat, az orosz egyházak az orosz katonákat szentelték be a háború mészárszékére vonulva. Az egyházak szent baldachint emeltek a fegyverek fölé. Ezért az 1920-as évektől kezdődően számos befolyásos teológus és egyházi ember az olcsó pacifizmus felé fordult, és amikor éppen felemelhette volna szavát agresszív készületek és embertelen törvények ellen, már tétlenül szemlélték az úgymond rajtuk kívül zajló eseményeket. Száz évvel a világháború után még mindig zavarban vagyunk, ha társadalmi és politikai kérdésekről kell nyilatkozni, ahogyan azt Brian Stanley egyháztörténész mondja: a XX. században a keresztyénség a kollektivizmus őrületeire többnyire a legrosszabb válaszokat adta. S most, amikor a XXI. században a totális individualizmus felé lendül az inga, úgy tűnik, a keresztyén egyházak megint rossz válaszokat készülnek adni. Félreértés ne essék, egyáltalán nem látom rózsaszínben a kétszáz vagy háromszáz évvel ezelőtti dolgokat. Sosem éreztem hajlamot arra, hogy a távoli múltat dicső fénybe vonjam, és azon sóhajtozzak, hogy bezzeg milyen jó volt, mondjuk négyszáz éve. Hamarost a harmincéves háború kitörésére is emlékezni fogunk (1618.), amely vallási hivatkozással a korabeli Európa lakosságának szinte felét kiirtotta. Csak arra emlékeztetek, amiért az apostol és az efézusiak könyörögtek, hogy nekünk is itt, a mi időnkben el kell kérnünk a bátorságot arra, hogy azt mondjuk, amit Isten szerint mondanunk kell.

Meg kell emlékeznünk közelebbről Tisza Istvánról is, a régi Magyarország miniszterelnökéről, akit 1918. október 31-én gyilkoltak meg, magukat forradalmárnak nevező martalócok, s akivel az akkori Magyarország végképp romjaiba dőlt. Ravasz László 1922 novemberében a Tisza István sírboltjánál mondott imádságában így sóhajtott fel: „Minden elveszhet, csak Te maradj meg nekünk, felséges Isten, mennyei Atyánk. Minden megcsalhat, de Te hű és igaz maradsz mindörökre; elvétetett tőlünk a dicsőség és az erő, Te vagy a mi nyereségünk, bástyánk és zászlónk, nincs más reménységünk; csak a Te szent és boldog neved, az a fölséges tény, hogy az élet Ura, Istene és nekünk Atyánk vagy!” Nem szép papos szólam ez, hanem mély belátás. És ha felidézzük Ravasz László püspök harminc esztendővel később tett utolsó püspöki jelentésének mély tanácsát: „befelé és fölfelé!”, akkor megértjük, hogy minden zaklattatás, romlás és veszedelem közepette is megadathatik nekünk az igaz életforma látomása.

Rövid szóval arról is meg kell emlékeznünk, hogy hetven esztendeje kényszerítették rá, először a református egyházra, majd a többi egyházra is az ún. Egyezményt, amely a református egyház missziójának gúzsbakötését, belső életének ellehetetlenítését, és intézményeinek végleges megcsonkítását foglalta magába. Ha volt Trianon 1920-ban, akkor volt egyházi Trianon is 1948-ban. Külön fájdalom, hogy a kommunista diktatúra idején ezt az Egyezményt, mint példaértékű és előremutató megállapodást ünnepeltették évről-évre, évtizedről-évtizedre a református egyházzal. S még mélyebb fájdalom, hogy voltak egyházi vezetők és teológusok, akik ehhez ideológiát is gyártottak. Csak ez lehet az oka annak, hogy amikor tavaly megállapodást kötöttünk Magyarország Kormányával, némelyek ehhez az 1948-as Egyezményhez hasonlítgatták az eseményt. De hát – kérdezem én –, hogy lehet összehasonlítani azt, ami elvesz, azzal, ami ad, és hogy lehet összehasonlítani azt, amit zsarolással, bebörtönzéssel, ítéletekkel, fenyegetéssel kényszerítettek ki azzal, amit teljes szabadságunkkal tettünk meg?

Még egy évfordulóról szeretnék megemlékezni, amit a reformáció késői fejleményének lehet tartani. Most lesz négyszáz esztendeje, hogy elkezdődött a dordrechti zsinat. Mint tudjuk, a németalföldi reformátusok körében súlyos vitatkozás robbant ki az eleve elrendelés tanításával kapcsolatban, és a teológiai kérdés súlyosságára tekintettel – ma így mondanánk – nemzetközi zsinatot tartottak Hollandiában, Dordrechtben. Ezen a majd fél évig tartó tanácskozáson nemcsak németalföldi, vagyis holland küldöttek vettek részt, hanem skótok, angolok, franciák, németek, skandinávok és svájciak is. A kor viszonyaira jellemző, hogy magyar küldött nevét nem olvassuk a résztvevők névsorában. Az ott megalkotott dordrechti kánonok nem lettek egyházunk hitvallási anyagának részévé, sőt évszázadokig inkább csak kuriózum volt a számunkra, még a XX. század elején induló történeti kálvinizmus idején is. Aztán néhány éve, a rendszerváltás után belekóstolhattunk mi is az ún. ötpontos kálvinizmusba, amely éppenséggel a dordrechti zsinat végzéseire megy vissza, de jól meg is mutatja, hogy érdemes lett volna négyszáz esztendővel ezelőtt is megfontolni Kálvin szavait, aki a predestinációról értekezvén jelzi, hogy roppant veszélyek között hajózik az, aki Isten titkainak a tengerén halad. És, hadd tegyem hozzá, nem biztos, hogy öt ponttal simán révbe ér.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Mai közgyűlésünkön látszólag ijesztően sok napirendi pontunk van. Szokás szerint is, és erre tekintettel is kétnapos közgyűlést hirdettünk meg, de reményünk van arra, hogy fegyelmezett és jó munkával ma délutánra a tárgysorozat végére érhetünk, és azzal a reménnyel vonulhatunk majd át a Kálvin téri templomba lelkészszentelésre, hogy nem töltöttük feleslegesen együtt a mai napot. A jó tárgyalás érdekében engedtessék meg, hogy néhány ajánlást tegyek a tárgysorozati pontok némelyikéhez. (Nem mindegyikhez!) Mindenekelőtt a missziói jelentésről szeretnék szólni, jelezve azt, hogy köszönettel tartozunk Faragó Csabának, aki magára vállalta a jelentés elkészítését, miután Böttger Antal, a Missziói Bizottság elnöke ez év során lemondott tisztéről. A leglényegesebb megállapítások arra irányulnak, hogy egyházkerületünk élete átalakulóban van: számos helyen elnéptelenedés őrli gyülekezeteinket; és lelkipásztorainkat, hitoktatóinkat, gyülekezeti munkásainkat roppant módon igénybe veszi a szórványmunka. Fáradtságuk és kedvtelenségük mindenképpen orvosolandó. Több egyházmegyéből érkeznek jelzések, hogy a lelkészi közösség is igyekszik együtt megerősíteni a fáradó és lankadó kollégákat. Más helyekről örvendetes hírek érkeznek másról, hiszen gyülekezetszervező programunk szép eredményeket mutat. Itt azonban a munka másféle intenzitása miatt fáradnak meg gyakran szolgatársaink. Tudatosan is törekszenek arra, hogy munkatársakat vonjanak be a gyülekezetalapítás és -szervezés nagy ügyébe, amihez csak azt a kívánságomat tudom hozzáfűzni, hogy a legideálisabb az lenne, ha a presbiterek szegődnének melléjük társul és segítőül. Ez sok helyen így van, köszönet érte. De élnem kell azzal a megjegyzéssel is, hogy másutt, sajnos, a presbiterek nem segítői akarnak lenni a lelkésznek, hanem felügyelői, beszámoltatói, főnökei, menedzserei. Az elmúlt esztendőben lefolytatott presbiteri tisztújítás néhány esetben mindmáig tartó civakodással zárult. Ha ezekbe az ügyekbe beletekintünk, pontosan azt látjuk, amit az imént mondottam. Hallok hangokat arról, hogy miközben a lelkipásztorok eltökélten végzik missziói szolgálatukat, a magukat díszpáholyba képzelő presbiterek diktatúráról kiabálnak. Hallok olyanról, hogy presbiterképzőről hazautazó atyafiak nagy lelkesen több tucat pontba foglalják össze a lelkipásztor teendőit, s magukat nyomban felügyelőbizottságnak nevezik ki. Aztán, ha összeadjuk az általuk megkövetelt időt, az nem 168 órára jön ki, hanem 320-ra – alvás nélkül. Hallok olyanról, hogy megkérdőjelezik a lelkipásztor hitelességét, és bíróságra rángatják. Nincs ez így jól! Csak kívánni tudom, hogy Presbiteri Szövetségünk is találja meg végre a Szövetség alapokmányában foglaltak értelmében az utat presbiter testvéreinkhez, hogy meggyőzze őket: ők a lelkipásztor munkájának segítői abban, hogy az evangélium titka minél nagyobb világosságban ragyogjon fel mindenki számára.

A tanulmányi és katechetikai jelentés egyaránt jelzi azt a paradox helyzetet, hogy miközben vannak gyülekezeteink, ahol az elvándorlás miatt már alig-alig látni gyermeket, aközben más gyülekezetekben akár az iskolai hittanban, akár a gyülekezeti katechézisben sok-sok gyermek vesz részt, ám szüleiket alig-alig látni istentiszteleteinken és egyházi közösségeinkben. Ha legalább annyi szülő járna a templomba, mint ahány hittanosunk van, bizony nem 15 új templomot kellene építeni, hanem még vagy ötvenet, hogy mindenki elférjen. Reméljük, hogy egyszer bekövetkezik ez is! Sok gyülekezetünk fáradozik azon, hogy belső életét elmélyítse – konferenciákkal, táborokkal, kiskörök szervezésével, és még számtalan módon. Vannak, akik aggályosnak látják ezt a belső mozgást, pedig talán lehetnénk bölcsek is, és szemlélhetnénk ezt úgy is, mint életjeleket, mint a belső közösség erősödését, mint fontos igényt egy olyan korban, amikor nem hogy egy-egy lakás vagy ház szigetelődik el a másiktól, hanem már egy-egy családon belül sincs élő közösség a családtagok között, Aki persze egy gyülekezeti kirándulástól várja a megelevenedést, az nyilván téved. Mint ahogy az is, aki a roppant értékű felújítási támogatásokra is úgy tekint, mint egyházunk megújulásának kulcsára. De talán egyre kevesebben vannak kerületünkben is azok, akik a szükséges megújítási munkákat, renoválásokat és építkezéseket az evangéliumi minőséggel keverik, és még kevesebben vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy Isten szent házának csak akkor van hitelessége, ha már beszakad a teteje, és egy lelkipásztor is csak akkor lehet méltó szolgája az Úrnak, ha reszket a bordája az éhségtől. A rekonstrukciós program, az energetikai program, az óvodafejlesztési program, a templomépítési program – nem győzöm hangsúlyozni – nem az egyház létének alapja és elkerülhetetlen feltétele, de mindenképpen része az egyház jólétének. Legyünk hálásak Istennek, hogy olyan korban élhetünk, amikor külső, kormányzati támogatással elvégezhetjük ezeket a munkákat. Hogy értsük jól, miről szólok, csak azt az egy tényt hadd említsem, hogy az I. világháború során nemcsak a harangokat vitték el a tornyokból, hanem gyülekezeteink túlnyomó többsége kevéske megtakarított vagyonát hadikölcsönökbe fektette, ami mind odaveszett a vesztes háborúban. Továbbá, a II. világháború után a diktatúra is azzal kezdte, hogy az egyházak kevéske működő vagyonát kárpótlás és jóvátétel nélkül kisajátította. Becsüljük hát meg, ami most rendelkezésünkre áll, úgy, ahogy ezt Sebestyén Jenő jól ismert szólása kifejezi: ne becsüljük sem túl, és ne becsüljük sem alá, hanem mint a gondviselés eszközeit becsüljük meg, és ne vessük el. (Ámbár, ha jól emlékszem, erről már a II. Helvét Hitvallásnak is volt néhány szava.)

A tanulmányi jelentés jelzi, hogy 2020-ban Magyarországon lesz az Eucharisztikus Világkongresszus. Nyilván nem intézhetjük el azzal, hogy ez a katolikusok dolga, és nem a mi ügyünk, és talán nyílik mód arra, hogy újranyissuk az úrvacsoravitát. Pár évvel ezelőtt a Heidelbergi Káté új fordítása kapcsán a jól ismert 80. kérdést illetően volt némi heves vitatkozás és sértett dohogás amiatt, hogy Zsinatunk nem törölte ki a Káté kétségtelenül erős kitételét. Az akkori vitában is azt hangoztattam, amit most újra hangoztatok, hogy a vitás teológiai kérdéseknek nem az a megoldása, hogy eltöröljük a régiek heves és erős kifejezéseit, hanem az, hogy más feltételek között, tapasztalatainkat mérlegre vetve, ellenségeskedés és sanda egyházpolitikai megfontolások nélkül újratárgyaljuk a kérdéseket. A múltat nem lehet eltörölni, és nem is szükséges. Sőt, ha nem méltányoljuk a régiek szenvedélyét az igazság iránt (még ha indulataikat nem is fogadjuk el), leginkább csak az derül ki, hogy minket már nem érdekel az igazság. Adja Isten, hogy a magunk úrvacsorai gyakorlata és felfogása is megújuljon ennek az eseménynek a fényében!

A diakóniai jelentés tömören számol be néhány eseményről és adatról, méltányolva az igyekezetet és szóvá téve a renyheséget. Én ehhez most csak néhány köszönő és buzdító szót szeretnék hozzáfűzni. Egyrészt igen hálás vagyok egyházkerületünk gyülekezeteinek, hogy amikor nagy szükség mutatkozik valahol, bőséggel és jókedvvel adakoznak erre a célra. Nincs értelme más kerületekkel összehasonlítani ezt, de nem mi vagyunk az utolsók. És egy szép példát is hadd hozzak a közgyűlés elé. A Délpesti Egyházmegye kezdeményezte, és gyakorolja is azt a szép szokást, hogy amikor beiktatás, jubileum, ünnep, hálaadás van egy-egy gyülekezetben, ahova más gyülekezetek küldöttei is ellátogatnak, akkor annak az alkalomnak a perselypénzét egy meghatározott célra fordítják, mondjuk egy szükségben lévő gyülekezet megsegítésére. Szépen megtanít ez minket arra, hogy amink van, azt mind kaptuk, és hogy ilyen módon is kifejezhetjük Isten iránti hálánkat. Igen tetszett sok esetben, hogy az adakozást hirdető lelkipásztor ezt nemcsak tessék-lássék módon hirdette a gyülekezetnek, hanem jó szívvel és lélekkel. Másutt nem mindig tapasztaltam ezt. A leginkább azon ütköztem meg egy alkalommal, hogy a több százmilliós támogatásból épült templomszentelésen a lelkipásztor azon aggodalmaskodott, vajon kitelik-e majd a perselypénzből a szeretetvendégség költsége? De, nyilván én vagyok a hibás, mert hát jaj annak, aki megbotránkozik.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Örömmel számolok be arról, hogy Zsinatunkon, a Generális Konventen, az országos esperesi értekezleteken, a különböző konferenciákon jó békességet és egymás iránti szeretetet tapasztaltam. Szükségünk is van erre, hiszen nem elég számtalanszor idéznünk a régi igazságot, miszerint, ha az anyaszentegyházat elnyomják és üldözik, ha az igazság beszédei miatt hátratételt kell szenvednünk, ha a drága evangéliumot ki akarják verni a szánkból, és az Isten országa reményét kiűzni a szívünkből, akkor talán még nincs olyan nagy baj. Hiszen az egyház olyan üllő, amin sok kalapács elkopott már. De ha Isten kegyelméből és gondviselő jóságából bőséggel van eszközünk, vagyonunk, pénzünk, javunk, bizony fennáll a kísértés, hogy a bolond gazdag módjára mi is azt mondjuk: egyél-igyál én lelkem, tedd magad kényelembe! S még inkább fennáll a veszélye, hogy jó dolgunkban egymásnak rontunk, civakodunk, és mindenkinél bölcsebbnek és okosabbnak képzeljük magunkat. Legyünk ma együtt úgy, hogy elkérjük Isten Szentlelkét: józanságra, bölcsességre és szeretetre.

Végül emlékezzünk meg szolgatársainkról, akik a legutóbbi közgyűlésünk óta mentek nyugdíjba: Szerdahelyi Józsefné, Bölcske; Schmidt Ferenc, Kosd; Jakab Erika, Iváncsa; Alföldy-Boruss Dezső, Bp-Kispest-Wekerletelep; Bóna Zoltánné, Dunavarsány; Nagy Péter, Bp-Budafok; Ágoston Géza, Pánd; Takaró Károly, Bp-Kelenföld.

Részvéttel és a boldog feltámadás reménye alatt emlékezünk elhunyt szolgatársainkról is: Hamar Istvánné, Szolnok; Bölcsföldi László, Velence, Kiss Mihály, Vasad, dr. Bartháné Timár Judit, Szentendre; dr. Aranyos Zoltán, zsinati hivatal; id. Bán Béla, Dunapataj.