Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Másodjára vagyunk együtt kényszerű szomorúsággal. Tavaszon tanácsülést szoktunk tartani, és a kiküldött napi rendből látható is, leginkább tanácsülési anyagokat fogunk tárgyalni: záró számadásokat, költségvetéseket, egyéb ügyeket. De az elmúlt esztendőben és az idén is haláleset kényszerített, hogy közgyűlést hívjunk egybe, mert eltávozott szolgatársunk helyébe választást elrendelni a közgyűlés feladata. Egy esztendővel ezelőtt Hegedűs Béla főjegyzőnk halála nyomán rendeltük el választást, most pedig Tőkéczki László főgondnok halála után fogjuk elrendelni a választás kiírását. Tőkéczki Lászlóról még fogok néhány szót szólni.

A Római levélből olvastam az igét, amely most a Bibliaolvasó Kalauzban előttünk van. Lehet, hogy jobb lett volna az Ószövetség kijelölt részét, Illés próféta történetét olvasni, aki a palástját a fejére borítja az Úr érkeztén, így megy találkozni Istenével. Nem ártana nekünk sem néha a fejünkre borítani a palástot, ha az Úrral találkozunk, Tőle feladatot, elhívást, megbízást kapunk. Lehet ezt úgy is venni, hogy íme, itt van egy újabb lehetőség, de jobb és méltóbb azzal az alázattal venni, hogy a Seregek Ura az, Aki szól hozzánk. A Római levélben is Ő  szól hozzánk. Ez a kegyelem levele, de szívesebben mondom így, hogy a kegyelmek levele, hiszen itt van a kiválasztás kegyelme, az elrendelés kegyelme, az elhívás kegyelme, a megigazítás kegyelme, a szentelés kegyelme. Egy szóval: Krisztus kegyelmei ezek. A testet öltött isteni kegyelem tükröződik vissza a Római levél minden sorában, a polemikus és buzdító részeiben is, de még ott is, ahol az apostol mintegy bemutatkozik a Római gyülekezetnek. A kegyelmek világában járunk itt, úgy, ahogy János apostol mondja: vettük is a kegyelmet kegyelemért (János ev. 1,6).  Most, a mennybemenetel ünnepe előtt egy nappal, és pünkösdre előre tekintve, azt kívánom minden közgyűlési tagunknak itt, a közgyűlésen, és odahaza a gyülekezetekben, hogy ezzel a szabad és hálás szívvel készüljünk majd nagy ünnepeinkre. Mindig az a kérdés, hogy ha élhetünk a kegyelem által, mert kegyelem által élünk, hogyan élünk vele? Mire késztet bennünket Isten kegyelme? Ha előre lapozunk a Római levélben, meg is találjuk a választ. Az apostol arra buzdítja az erőtlenségéből, elveszéséből, vétkességéből, meg nem kegyelmezettségéből kegyelemre talált embert, akit Isten Lelke erősített, hogy aki erős, az segítse a gyengéket. Mi, erősek márpedig segítsük a gyengéket! Ezt a késztetést ki kell terjeszteni egyházunk és egyházkerületünk életében is. Sokszor beszélünk a gyengébbeknek, a gyengébb lábon álló gyülekezeteknek, a nehéz körülmények között szolgálóknak, a kisebb közösségeknek a megsegítéséről. A mostani tanácskozáson is előkerülnek majd a költségvetésben erre vonatkozó részek. Igen, ezek, úgymond, nem belső spirituális történetek, mindazáltal: a szívünk mozdulásának a külső kivetülései. S ha nincs meg ez a készségünk, akkor nem hiteles semmiféle nagy akciónk. Vannak egyházunkban is látványos jótékonysági akciók, nagy gyűjtések, nagy odaszánások, nagy odafordulások. Gondolok akár az üldözött keresztyének megsegítésére. Ez azonban csak úgy hiteles, hogy ha közben  azokat is észrevesszük a magunk körében, aki közvetlen segítségünkre szorulnak.

Máshova tartozik, de ide is tudom alkalmazni, az ébredés nagy alakja, Szikszai Béni könyvének egy megjegyzését. „Ahogy én láttam” címmel, pár éve ezelőtt jelentek meg emlékezései. Rendre előveszem ezt a könyvet és beleolvasok. Sok rettenetes és kellemetlen igazság van benne. Mert az igazság sokszor nagyon fáj. Igen, vannak benne túlzások is, mint ahogy az akkori ébredésnek is voltak túlzásai, túlhajtásai, sőt, vadhajtásai. Ezt maga Szikszai Béni is látja a korabeli misszió kapcsán. Az a megjegyzése, amire most utalok, abból a szakaszból való, amelyben éppen  az ébredés nagy korszakát, a  2. világháború végét, a háború utáni kort, a kommunisták hatalomra jutását taglalja, illetve azt, hogy Magyarország is hirtelen, az elveszített világháború után a győztesek táborában találja magát, csakhogy rabszolgaállamként, vazallusként, ahol az imént megemlített Marx Károly gondolatai jegyében egy új világot, egy új típusú embert próbáltak megteremteni. Értékeli az ébredést is és az egyházat is, és megjegyzi egy helyen, hogy a református egyház mindig is ébredésre várt a két háború között. Ennek sok jele volt, sok imádság, sok küzdelem, sok akció, sok mozgalom. Aztán felteszi a kérdést, hogyan is vártuk és reméltük az ébredést? – mint ahogy ma is megkérdezhetjük, hogyan és miképpen várjuk az ébredést? Miért imádkozunk? Azért, hogy Isten elevenítse meg az alvókat, adjon megtérőket, növelje az üdvözülők számával az anyaszentegyházat? Idézem a kritikus mondatát, nagyon elgondolkodtató: „Az egyház sokkal többet izgult a messze idegenbe szakadt tékozló fiú megtéréséért, akinek üdvösségéért nem tehetett semmit, mint szomszédjai megtéréséért, amiért tehetett volna”. Alkalmazom a mondatot: sok nagy nekiszánásunk van azokért, akik messze vannak, és nem is biztos, hogy mi tudunk érettük valamit tenni, miközben nem nagyon izgat bennünket, hogy mit tehetünk a szomszédunkért, akiért bizony tehetünk. Vezérelje Isten Szentlelke úgy gondolatainkat és döntéseinket, hogy ez a –teológiailag persze mindenképpen megkérdőjelezhető – látás, amit Szikszai Béni a világháború környékén fogalmazott meg, az egyházunk életének más dimenzióiban mégse legyen igaz reánk nézve.

Mint mondottam, költségvetések, záró számadások lesznek előttünk. Hálával tartozom az egyházkerület, továbbá az egyházmegyék és gyülekezetek felelős gazdálkodóinak a szoros és fegyelmezett gazdálkodásért. Figyelem már régebb óta: püspöki szolgálatom kezdetén voltak nagyon súlyos fegyelmi ügyeink, anyagi visszaélések miatt, rossz gazdálkodás okán, hanyag gazdálkodás kapcsán. Reggeli imádságaimba veszem folyton, hogy ne kelljen eljárásokat indítani ilyen ügyekben sem. Meglehet, hogy van ilyen ügy, ám az Úristen kegyelmes, és nem tudunk róla – s majd Ő gondviselésével megoldja. Mégis, talán odaszámíthatom az imádság meghallgatások közé, hogy egyházkerületünkben gyülekezeteink, az intézmények, a megyék és a kerület szorosan és fegyelmezetten gazdálkodnak. És erre nemcsak Isten szent törvénye kényszerít bennünket (idézhetném a Tízparancsolat minden idevonatkozó passzusát!), hanem külső eszközökkel is erre késztet bennünket Isten. Hadd idézzem a II. Helvét Hitvallást: a gondviselés eszközeit nem vetjük meg. A pontos és szoros gazdálkodás törvényi feltételeit külső eszköznek tekintem, a gondviselés eszközének, mely a védelmünkre szolgálnak. Jól gazdálkodni, becsületesnek lenni a jogos önvédelem kategóriájába tartozik.

Ilyen külső eszközöket hadd soroljak most fel, ámbár ezekről korábbi tanácsüléseken is szóltam. Tavaly aláírtuk Magyarország Kormányával a megállapodást, amelynek számos passzusa a kormányzattal, illetve az állammal való együttműködésünkre nézve fogalmaz meg irányelveket. Leginkább azonban, azt hiszem, a megállapodás a szabadságunkat biztosítja. Nemrégiben járt nálam egy holland újságíró, és azt firtatta, hogy vajon nem teszi-e ez a megállapodás az egyházat államigazgatási szervvé? Azt találtam mondani: éppen ellenkezőleg! Ez az egyezmény bizonyítja azt, hogy az állam és az egyház különválasztva működik együtt. Ez az okmány éppenséggel a szabadságunk garanciája, a megfelelő korlátok és feltételek között.

Ilyen külső eszköznek tekintem azokat a támogatásokat is, amelyeket az elmúlt esztendő végén kaptunk. Lett belőle itt-ott nagy hujjogatás, hogy úgymond a reformátusok milyen sokat kaptak, mennyit kaptak, miért kapták, bezzeg mások kevesebbet kaptak! Én nem akarok ezzel foglalkozni, csak tisztelettel jelzem, hogy ennek a támogatásnak a jóvoltából 134 gyülekezetünk jelentős beruházásokhoz jutott. Olyan támogatások ezek, amelyeket – és ne értse félre senki, nem cinikusan mondom – legfeljebb csak imádságba tudhattunk foglalni, hogy a templom, a parókia, a gyülekezeti ház megújulhasson; hogy a lelkipásztorok – a parókiákra gondolok – rendezettebb körülmények között élhessenek, hogy a gyülekezetek – a templomokra gondolok –  ne egy lezüllött, leromlott istenházába menjenek. Ugyan miért baj az, ha szép az istenháza, ha tiszta, és nem kell attól félni, hogy leszakad a torony? (Sajnos, történt már ilyen.) Köszönet illeti ezért a támogatásért Kormányunkat! És hadd illesse köszönet mindenekelőtt Veres Sándor főjegyző urat, továbbá a lelkészi főjegyző urat, az esperes urakat és a püspöki hivatal minden munkatársát, akik a segítségünkre voltak a támogatások eldöntésében, és kivitelezéshez szükséges szerződéseknek, munkaterveknek, programoknak a kimunkálásában. Szeretettel kérem a kedvezményezett gyülekezeteket, hogy most már – a négy hónapig tartó egyezkedések után és aláírván a szerződéseket – jussunk együtt alkotó nyugvópontra! Kérem, a támogatás arra költsék, amire aláírták, amire kapták – az anyaszentegyház épülésére!

Nagy összegű támogatást kaptunk külön olyan programra is, amelyről szintén szólnom kell. Egyszerű képpel szólva, egyházi közoktatási rendszerünk egy fordított piramishoz hasonlítható. Ha azt mondom, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemnek több beiratkozott hallgatója van, mint ahány óvodásunk, akkor mindenki beláthatja ennek a képnek az igazságát. Most, ebből a külön állami támogatásból országos szinten mintegy 70-80 óvodát építhetünk, bővíthetünk, vásárolhatunk, egészíthetünk ki és újíthatunk fel akár teljes körűen. Egyházkerületünk esetében ez 30-35 óvodát fog jelenteni. Ezt a programot, mivel országos program, a zsinati iroda bonyolítja le. Kérek minden dunamelléki gyülekezetet, akik ennek a programnak a kedvezményezettjei, hogy legyenek némi türelemmel; össze kellett gyűjteni minden adatot, tényt, mutatót. A Zsinati Tanács jövő heti ülése után a Zsinat Elnökségi Tanácsa még egyszer át fogja tekinteni az egész anyagot, és aztán születnek meg a döntések, és akkor indulhat el ez a több évig tartó program. Adja Isten, hogy legyenek új óvodáink, legyen több óvodásunk, de legyenek kiválóan képzett óvónőink, dadusaink, olyan személyek, gyülekezeti tagok, akik valóban Isten kegyelmével és szeretetével hordozzák gyermekeinket! És ahol óvoda fog létesülni, de még nincs más közoktatási intézményünk, pl. általános iskolánk, jelzem előre, ott előbb-utóbb bekövetkezik majd, hogy iskolára is szükség lesz. Tehát a program nem 2-3 éves, hanem sokkal hosszabb távú.

Szeretnék ehelyt – az országgyűlési választások után, illetve a kormányalakítási tárgyalások és hírek fényében – köszönetet mondani azoknak a leköszönő minisztereknek, akik az előző kormányzati ciklusban segítségünkre voltak. Jó tárgyalópartnerek voltak, készségesek és segítőkészek, illesse őket köszönet! Nem szoktam politikusokról e helyről beszélni, mégis hadd mondjunk köszönetet a Dunamelléki Egyházkerületbe bekebelezett, jelenleg lelkészi szolgálatát felfüggesztő Balog Zoltán exminiszter úrnak, aki hat évig vezette az Emberi Erőforrások Minisztériumát. Azt hiszem, mindannyian elmondhatjuk, hogy mindig a legnagyobb készséggel állt a rendelkezésünkre, gondolok itt az állam és az egyház imént említett megegyezésére, de a különböző támogatások megítélésére is. Megvallotta a múlt héten, mikor már búcsúzkodott a minisztériumtól, hogy azon túl is, amikről én tudhattam, igen sokan kaptak  támogatást Dunamelléken. Egyszóval, ha megtehetitek, akkor külön, személyesen is köszönjétek ezt meg neki! Nemcsak egyszerű szép gesztus ez, hanem keresztyén kötelesség is. Nem is győzöm újra meg újra hangoztatni, hogy a keresztyén etikának, mitöbb, a keresztyén hitnek, a keresztyén élet-megszentelésnek van egy apró, ám fontos eleme, éspedig az, hogy ha kapunk valamit, ami nem járt, ami nem járandóság, ami nem volt beleírva a díjlevelünkbe, nem volt betervezve a költségvetésbe, azt illik megköszönni. Mitöbb, meg kell köszönni! Az a nyugta. És annyit kell megköszönni, amennyit kaptunk – nem többet, nem kevesebbet! Tanuljuk meg ezt, mert, hogy Jézus példázatát idézzem, a világ fiai ebben a tekintetben is okosabbak nálunk. Ne legyen ez így! Illesse tehát köszönet a leköszönő minisztereket, és közülük Balog Zoltán miniszter urat.

Új egyházi államtitkárság alakul, erről is tudunk. Az  államtitkárság kikerül EMMI-ből, és a miniszterelnök általános helyetteséhez, Semjén Zsolthoz fog kerülni. Reméljük, hogy a kapcsolatunk ugyanolyan jó lesz, mint eddig volt! És erre sok megalapozott reményünk van. Ám itt azért szeretnék egy megjegyzést tenni. Még nem választották meg a miniszterelnököt, még csak felkérése van arra nézve, hogy alakítsa meg a kormányát, de a hírek nyomán már megindultak a levelek Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrhoz, jó "református" módon: feljelentő levelek, és panaszlevelek. Ravasz László azt írja az életrajzában lemondására visszatekintve, hogy: inkább voltam bölcs, mint bátor. Most alkalmazom ezt a mondást is, és hadd kérjek mindenkit: inkább legyen bölcs, mint bátor a feljelentgetésben. Mert hadd mondjam meg őszintén – és Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes úr nem fog ezért megsértődni –, egészen más dolog római katolikus miniszterrel, és római katolikus államtitkárral egyházunk ügyeiről tárgyalni, és egészen más néhány ügyben magyarázkodni. Inkább legyetek bölcsek, mint bátrak! Inkább legyetek tapintatosak, alázatosak, mint heveskedők. Mert nem fogják nekünk ezeket az ügyeinket megoldani, csak odateszik az asztalomra, és ha legközelebb megyek tárgyalni, akkor sarokba térdeltetnek kukoricára, hogy lám, a reformátusok az csak ilyen feljelentgetős fajta. Nincs református megtárgyalni való, nincs református program, csak magyarázkodni való van.

Hadd fűzzem hozzá azt is, hogy hálás vagyok, hogy a presbiteri tisztújítások többé-kevésbé békésen mentek végbe. Minden általános tisztújítás előtt kikészítem a rohamsisakot, amit Brugge-ben vettem egy ócskapiacon. Nos, ha általános tisztújítás van, kiteszem az asztalra, vajon fel kell-e venni, vagy sem? Hálás vagyok Istennek, hogy gyülekezeteink döntő többségében harag, sértődés, civakodás, veszekedés nélkül ment végbe a tisztújítás. Szomorú vagyok azonban, hogy néhány gyülekezetünkben sértődések, végleges lemondások, templomajtó csapkodása, kiabálások, dohogások történtek, és bizony, sajnos, egyházi perek is lettek. Nem méltó ez. Nem akarok és tudok ezekbe a civakodásokba beleszólni, hogy kinek volt igaza, és kinek nem. Aggódom is, hogy tán még egyházkerületi bírsági szintre is felkerülhet egy-egy ügy, és még  azzal fogják támadni az elnökséget, hogy lám, a püspök itt elfogultan nyilatkozott. Pedig, ezekben az ügyekben nincs igaza senkinek. Tessék elolvasni a Római levél mai szakaszát. Nincs igazad, mert Istennel szemben soha nincs igazad. Tisztséget viselni az anyaszentegyházban nem rangnak, nem érdemnek, nem az elvégzett munka nyugtázásának a kérdése, hanem szent hívás és szent kötelesség. E helyről kérem a huzakodó atyafiakat, hogy vonják vissza panaszaikat – bármikor megtehetik! -, álljanak el a perektől, és imádkozzanak gyülekezetük békességéért! Nos, most éppenséggel nem lettek tisztségviselők, most éppenséggel nem választották meg őket arra a tisztre, amelyre méltónak gondolták magukat. Ám a pereskedéssel sokkal nagyobb kárt okoznak a gyülekezetnek, és az anyaszentegyház  egész közösségének, mint ami hasznot remélnek maguknak az úgyvélt igazukból. Ez a mérleg. Erre tegyék rá magukat, meg szeretett egyházukat is és gyülekezetüket!

Egy különös örömről is szeretnék beszámolni. Bánom, hogy korábbi időszakban nem vetettem bele magamat jobban az országgyűlési választások idején a kampányba. Sokan mondogatták is azóta, hogy nem voltam elég markáns, határozott állásfoglaló, kire kell szavazni, hogy kellene szavazni, stb. Azért nem csináltam ezt, mert nem szokásom. És hiszek a gondviselésben. A történelem Ura irányítja a mi kis életünket, Ő állítja fel a feltételeket, nem kell nekem ebben ugrálni. De tegnap történt valami. És azt tudom mondani, hogy véghetetlenül hálás vagyok Istennek, hogy azok nyerték az országgyűlési választást, akik megnyerték, és nem azok, akik tegnap a Kossuth térre kiküldtek 40-50 hőbörgőt hangosbeszélővel felszerelkezve, meg némi zsebpénzzel ellátva. Ezek a hőbörgők, nem is tudom kik, eljutottak abba az állapotba, hogy Huszár Pált, egyházunk tiszteletben megőszült főgondnokát, Szenn Péter horvátországi püspököt megtaszigálták, és Gér András zsinati tanácsost megkiabálták, megköpdösték. E helyen szeretnék köszönetet mondani a rendőrségnek, amiért odaküldtek hatvan rendőrt a védelmükre. Mert hatvan rendőrnek kellett őket az őrjöngők közül kivezetni. Én azt hittem eddig, hogy ilyen csak filmekben van: elszaladok egy taxiért, hozom az autót, kinyitom a taxiajtót, és tényleg úgy, ahogy a filmekben látni, lenyomják a fejét a főgondnoknak, és belökik a taxiba, aztán a rendőrök sorfalat állnak az autó körül is, hogy szegény taxis autóját szét ne verjék. Kik? Ők akarnak Magyarországon kormányozni? Ők szeretnék ennek az országnak a sorsát békességben tovább vinni? Nos, véghetetlenül hálás vagyok Istennek, hogy azok kapták a kormányalakítási mandátumot, akik kapták, és csak kívánni tudom, hogy békességre, jólétre, felvirágzásra vezessék az országot! Erről ennyit. Majd írunk egy levelet a rendőrségnek, és megköszönjük a védelmüket. Ugye, milyen érdekes? 2006-ban egyházkerületi közgyűlésünk arról hozott határozatot, és el is küldtük az akkori rendőrtábornoknak, amiben felróttuk nekik, hogy ártatlan tüntetőket véresre vertek, némelyek szemét kilőtték. Tizenkét év után pedig köszönetet mondunk a rendőrségnek, amiért egy ártatlan öregember életét megoltalmazták. Ennyit a kampányról visszamenőleg, ennyit az országgyűlési választásokról. Köszönjük szépen, Gyuri bácsi.

A zsinatról is szeretnék néhány szót szólni, hiszen éppen a zsinatra mentünk volna a Parlamentből, ahol tanúi lehettünk az országgyűlési képviselők eskütételének. A legutóbbi zsinatunkon elfogadtuk a hosszú ideje vajúdó nyugdíjtörvényt. Remélem, ezzel nyugvópontra is jutott sok nehéz kérdés. Néhány zsinati atyafi jelezte, a többórás, heves vitatkozás után, hogy volna még egy-két finomítani való. Testvérek, engedjétek meg, 16 éve körömreszelőzzük ezt a nyugdíjtörvényt – és működik! A lelkészek befizetik a járandóságot, a nyugdíjasoknak megállapítják a nyugdíját, és megkapják időben és rendben, a gyesen lévő lelkésznők megkapják a gyest, az árvaellátásban részesülők megkapják az árvaellátást. Ne reszelgessük már tovább a paragrafusokat, mert akkor újra 16 évig fogunk erről vitatkozni. Nem mondom, hogy ez a médek és perzsák törvénye, de jussunk nyugvópontra! Örömmel jelentem továbbá, hogy zsinatunk elfogadta a református egyház gazdasági törvényét is. Emiatt is hosszú ideig tartó vitatkozások voltak. De immár azok a gyülekezeteink, amelyek csak hitéleti bevételekből gazdálkodnak, e törvény értelmében – természetesen szigorú szabályok között – mentesülnek az alól, hogy úgy kelljen gazdálkodniuk, mintha multinacionális cég lennének, Igen, a korábbi törvényünk mintha erről szólt volna. Köszönöm a zsinati tagok bölcsességét, köszönöm espereseinknek azt a több évig tartó szívós, fáradhatatlan munkát, amivel elindították és végigvitték ennek a törvénynek a módosítását. Sokszor voltunk együtt keserű pillanatokban is, úgy érezve, hogy nem lesz ebből semmi. Végül is lett. Jobb és tisztább törvényi feltételek között tudunk gazdálkodni. Lassan készül énekeskönyvünk is, a zsinat elfogadta az készülő új énekeskönyv számozási rendjét, illetve az új anyag első felét, mintegy kilencvenegynéhány éneket, amit egy kis füzetbe foglalva be is mutattak a zsinaton, ez az anyag már bekerül az új énekeskönyvbe. Még nagyjából ugyanennyi új ének van hátra, ezt is a zsinaton fogja bemutatni a bizottság. Reméljük, hogy mire az Úr Jézus Krisztus országa elérkezik, addigra már egy új református énekeskönyvvel állhatunk oda a mennyei kórusba Őt dicsőíteni! Lassan járj, tovább érsz, szokták mondani. Na de ilyen lassan? Nem tudom. De a törvények sorsából okulva, legyünk azért jó reménnyel!

Végül szeretnék Tőkéczki Lászlóról még egy szóban megemlékezni. Egyházunk rendszerváltás utáni időszakának ő volt az egyik legmeghatározóbb személyisége, befolyással bíró értelmiségi tagja. Csak két vonatkozást hadd említsek, hogy kegyelettel őrizzük majd emlékét. Egyrészt: ő maga tanárember volt, és - idősebb lelkészek talán felidézhetik - a rendszerváltás táján önként, szívesen, ingyen belátogatott a budapesti teológiára német nyelvet oktatni, sőt, ha kellett, az egyháztörténet oktatásába is bekapcsolódott. Minden megnyilatkozásában sürgette, bátorította, és ha kellett, követelte az egyházi iskolarendszer folyamatos bővítését. Olyan tanárok kiképzését, akik a szó legjobb értelmében egyházunk elkötelezett tagjai, hitben és a tradíciók megőrzésében is. Közbe vetem, boldogok lehetünk, hogy szegény Tőkéczki László nem érte meg azt, hogy Marx Károly kétszázadik születési évfordulójára a magukat keresztyéndemokratáknak nevező politikusok is elmentek a Trierben felállított szobra előtt hajlongani. Ámbár, Tőkéczki főgondnok úra humorát ismerve, lehet, hogy megjegyezte volna, hogy nekünk van egy másik kétszázasunk: kétszáz évvel ezelőtt született Semmelweis Ignác. Legyünk rá büszkék, emlékezzünk az édesanyák megmentőjére!  A másik, amit fontosnak tartok megemlíteni Tőkéczki László munkásságából, az a tehetséggondozás. Még nem voltak egyesületek, alapítványok, nagy, hitből felbuzgó segítő szándékok, még csak sovány kis iskolarendszerünk volt a kilencvenes évek elején, amikor ő már alapítványt tett tehetséggondozásra. És ez az alapítvány sok-sok nehéz helyzetű, szegény sorsú református család tehetséges gyermekét segítette mindaddig, amíg ebben az alapítványban volt pénz. Mára átalakult a világ, és más is felfedezte, hogy a tehetséget lehet segíteni. De ő mindig rendkívül büszke volt, amikor közzétették az iskolai kompetenciaméréseket. Mert attól, hogy néhány egyházi iskolánk az összes mutatót együttvéve hátul állt, attól nem kellett és nem kell ma sem kétségbeesni. Persze, nincs légkondicionált tornatermük, nincs vízcserélős uszodájuk, nincs EU-szabványnak megfelelő kémiaszertáruk, ahol új nyomelemeket is fel lehet fedezni - de vannak tehetségeik. A kompetenciamérések pedig azt mutatják, hogy egyházi iskoláink igen erősen az első harmadban vannak. Ez a dicsérete, és legyen is mindig ez a dicsérete az egyházi iskolarendszerünknek, mert ez méltó ahhoz a régi, református iskola-hagyományhoz, amely a török hódoltság idején kezdődött, a szétszórt, megdúlt, megvert, meggyötört országban, amikor a kollégiumokba összegyűjtötték a tehetséges gyerekeket, és akinek valóban volt tehetsége, azt kikupálták és segítették. Ezt személyesen is mondhatom, mert édesapám, aki félárva cselédgyerek volt, annak idején Nagybecskereken tehetséggondozó magyaroknak köszönhette, hogy leérettségizhetett. Anyai dédapám pedig, aki Tiszalúcról Sárospatakra szökött, tehetséges parasztgyerek lévén, csak a szülei nem akarták, hogy tanuljon, de megszökött, szolgadiákként – talán a régiek tudják, hogy mit jelent ez – érettségizhetett és teológiát is végezhetett. Tőkéczki László öröme és boldogsága az volt, ha értesülhetett, hogy egyházunk végzi ezt a munkát és ezt a szolgálatot. Tartson meg bennünket ebben a jó Isten, és őrizzük meg így Tőkéczki László emlékét. A zsinaton tanácskoztunk arról is, és ez így is lesz, hogy előbb-utóbb létesíteni fogunk egy olyan alapítványt, tehetséggondozó alapítványt, amely Tőkéczki László nevét meg fogja örökíteni. Erre nézvést majd a Dunamelléki Egyházkerület esperesi kollégiuma fog kezdeményező lépéseket tenni.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Igen hálás vagyok a gondviselés eszközeinek; most sorolom visszafelé haladva. Tegnap óta a magyar rendőrségnek. Igen hálás vagyok annak, hogy továbbra is békében folytathatjuk munkánkat, nem kell attól szoronganunk, hogy ellenséges, egyházellenes kormányzat lép munkába. Igen hálás vagyok Istennek, hogy külső törvények, feltételek is kényszerítenek bennünket arra, ha olykor meg is romlott a szívünk, hogy tisztességesek, becsületesek, céltudatosak és áldozatkészek legyünk. Legyünk így együtt egyházkerületi közgyűlésünkön, és tárgyaljuk meg az elénk kerülő ügyeket. Köszönöm, hogy meghallgattatok.