Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Mindenekelőtt e helyről is hadd gratuláljak Hegedűs Béla főjegyző úrnak, és a gratuláció mellett hadd köszönjem meg, hogy elvállalta ezt a tisztséget. Főjegyzőnek lenni a régi időkben szép tisztesség és dicsőség volt, úgy szoktuk mondani köznyelven, hogy a főjegyző a püspökhelyettes. A mögöttünk lévő évtizedek azt hozták, hogy a főjegyző nem csak akkor szerepel, amikor a püspök nem ér rá, vagy elküldi maga helyett, vagy vezeti a közgyűlés rá vonatkozó részeit – törvényünk csak ennyit tartalmaz a főjegyzőre nézve. Ma már a főjegyzőnek az egyházkerület igazgatásában, a feladatok teljesítésében roppant nagy terhe van. Hegedűs Béla esperes úr nagyon régóta ismeri egyházkerületünk igazgatásának belső életét, hiszen esperesként, az egyházkerület Gazdasági Bizottságának vezetőjeként minden alkalommal itt volt, hűséggel helytállt, és ha valaki, akkor ő igazán tudja, milyen roppant terhet vállal az, aki főjegyzőséget vállal. Különösen az előzmények fényében, amikor úgy kellett főjegyzőt választanunk, hogy a korábban megválasztott főjegyző tisztségéről lemondott. Olyan munkába áll ő most bele, amelynek a dicsősége, a szépsége, a nagyszerűsége nem nagyon látszik, csak inkább a terhe és a fáradsága. Ővele együtt hordozzuk egész egyházkerületünket buzgó imádságban, Isten megsegítő kegyelmét kérve.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Nem készültem ma különös mondandóval, hiszen most már – azt nem mondom, hogy hagyománnyá vált, de – kialakult az a rend, hogy tavasszal nem tartunk egyházkerületi közgyűlést, hanem tanácsülést, hiszen a tavaszi ülésünk javarészt munkaértekezlet, döntően az egyházkerület, az egyházmegyék, az egyházkerületi intézmények gazdálkodását tekintjük át. Most itt szeretnék köszönetet mondani, és aztán, majd ahogy a napirenden megyünk előre, egyenként és külön mindazoknak, akik a jó sáfársággal gazdálkodtak a 2015. esztendőben, a gondos munkát elvégzőknek, és mindazoknak, akik az egyházunk, egyházkerületünk, intézményeink gazdasági életének felügyeletén, ellenőrzésén fáradoztak. Mégis, engedje meg az egyházkerületi közgyűlés, hogy néhány szót idehozzak, mintegy emlékeztetve önmagunkat, hogy milyen időben, milyen körülmények között tartjuk ezt a munkaértekezletünket, amely egyébként, még egyszer megjegyzem, sokak számára tűnhet unalmasnak is, hiszen elmúlt esztendei számokat tekintünk át.

Első helyen hadd hozzam ide azt – mindenki tudja, és forgatja is szívében –, hogy megkezdődtek az előkészületek a következő esztendőre, amikor a reformáció 500. évfordulóját fogjuk ünnepelni. Már akkor odafigyeltünk erre, amikor erre a jubileumra készülve kormánybizottság alakult két esztendővel ezelőtt, és ez a kormánybizottság időről-időre beszámol a tárgyalásokról, az előkészületekről, a fejleményekről, a várható eseményekről. A sajtóban, a médiában időnként egészen elképesztő nagy számok, tervek jelennek meg. Mekkora lesz ennek a költsége, mit lehet megtenni, mit lehet tervezni, kerületünkben is elindult a mozgósítás, hogy gyűjtsük össze a programokat, illetve országos és Kárpát-medencei szinten is sok program készül Ezekről rendre tájékoztatást kapunk. Azonban szeretném elmondani, hogy a nagy számok abban a pillanatban kicsivé válnak, amikor aprózódnak, amikor kiderül az, hogy csak a Magyarországi Református Egyház kb. 80 olyan programot vitt be a kormánybizottság elé, amit támogatásra méltónak találtunk, kiderült, hogy ebből a 80-ból a kormányzat 15-öt tud támogatni, vagyis az a nagy pénz egyszerre kis pénzzé lett. Mindezt azért mondom most így kihangsúlyozva, mert ugyanakkor szükséges és kívánatos az, hogy megtartsuk külső támogatástól függetlenül a mi jó programjainkat. Mintegy előre mondom, már esperes-gondnoki értekezleten, Gazdasági Bizottságon is többször beszéltünk arról, hogy azokat a dunamelléki programokat, amelyekre nem jut a kormányzati támogatásból, a saját keretünkből, a saját költségeinkből mindenképpen szükséges lesz megtartani. Ezt már mintegy előre mondom, hogy ősszel majd, amikor a jövő évi költségvetést tervezzük, odafigyelünk. Ha az 500. évforduló megünneplése méltó és jó lesz, azt hiszem, a legkevesebbet mindenképpen elérjük, identitásunkban megerősödőnk.

Lesz más jubileum is, erről is szeretnék néhány szót szólni. Ugyancsak a következő esztendőben, 2017-ben fogjuk ünnepelni a II. Helvét Hitvallás elfogadásának 450. évfordulóját. Ez Debrecenben történt meg, még a dátumot is tudjuk, csak azért nem tudom pontosan megmondani, mert ezen még vita van, hogy a Julianus-naptár szerint ünnepeljük vagy a Gergely-naptár szerint számoljuk az időpontot. Majd erre nézve megszületik a pontos dátum. Készül a II. Helvét Hitvallás korszerű fordítása. Ez hamarosan meglesz, és ugyanabban a folyamatban, procedúrában, ahogyan a Heidelbergi Káté új fordítását is elfogadta közegyházunk, ide kerül majd egyházkerületi közgyűlésünk elé, hogy az új szöveget, a korszerűbb fordítást elfogadjuk, és ezután „hivatalos fordításként” ezt használjuk. Készülünk jövő nyáron Debrecenbe, megünnepeljük a II. Helvét Hitvallás elfogadásának 450 éves jubileumát. Ezt megelőzőn itt, ősszel a Károli Gáspár Református Egyetemen konferenciát tartunk, döntő módon Bullinger Henrikről, a méltatlanul elfelejtett zürichi reformátorról, a II. Helvét Hitvallás szerzőjéről, teológiai nézetéről, munkásságáról és magyarországi hatásáról.

Még eggyel visszalépek. Ezen az őszön fogjuk megünnepelni az 1956-os forradalom 60. évfordulóját. A Zsinat Elnökségi Tanácsa, a Zsinati Tanáccsal és az országos esperes-gondnoki értekezlettel egyetértésben úgy határozott, hogy emlék-zsinatot tartunk majd 1956 emlékére, októberben, de nem október 23-án vagy azután, hanem azt megelőzően, mert annyi országos közünnep készül. Bízvást mondhatom, hogy október 23-án, 24-én vagy 31-én, majd november 4-én emlék-zsinatot összehívni szinte lehetetlen, püspök társak, esperes társak, gondnokok jelezték már előre, hogy számos programon fognak részt venni. Országos emlék-zsinattal szükséges és fontos emléket állítani a XX. századi magyar történelem dicső eseményének, amelyhez a mi Magyarországi Református Egyházunknak is volt sok-sok köze.

Még két jubileumot hozok ide. Ezek is jövő esztendei jubileumok lesznek, két 200 éves évforduló. Arany János 200 éves születését fogjuk ünnepelni jövőre. Róla se feledkezzünk meg az 500 és a 450 éves évfordulókban, és Tompa Mihályról sem, akinek szintén 200 éves jubileuma lesz a jövő esztendőben. Két nagy református költőről van szó, mind a ketten a XIX. sz. világló elméi és alakjai voltak. Megvallom őszintén Arany Jánosról szólván, ifjúkoromban, mint ahogy mindenki, József Attilát, Ady Endrét, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót olvastunk, most már kicsit öregedvén leginkább Arany Jánost olvasom. Nagy mélysége és sok titka van költészetének. Erre is készülünk.

Most már csak néhány szót szeretnék szólni a mögöttünk levő néhány hónapról. A teljes püspöki jelentést – szokás szerint – majd novemberben fogom elmondani. Először szeretnék néhány szót szólni a körülményeinkről, néhány egyszerű megjegyzéssel. Zavaros és nyugtalanító világban élünk. Mindenkit folyamatosan nyomaszt a migráció helyzete, ezé a nagy civilizációs krízisé, amely elsősorban Európát érinti. Úja meg újra szeretném hozzátoldani, hogy abból, amit a történetírók az utolsó migrációnak neveznek, Európa egészen kicsi kis részt lát, és gyötrődik benne. Megismétlem a jól ismert adatokat. Ma világszerte több mint 60 millió embert neveznek migránsnak, ez azt jelenti, hogy legalább egy esztendeje elhagyta szülő- vagy állandó lakhelyét, és nincs kilátása arra, hogy egy vagy két éven belül oda visszatérhet. Ez 60 millió ember. Mondhatni európai szemszögből, a mai világban, ahol egy kis faluvá lett minden, csak logisztikai kérdés, hogy ez a 60 millió ember merre indul, hol keres magának otthont, új lakóhelyet. És mindegy, hogy a migráció oka politikai válság, háború, üldöztetés, vagy éppen vízhiány, mint Afrika közepén, vagy egyszerű megélhetési kérdések, jobb életet, munkahelyet keresnek. Ez nagy szám. És itt, Európában gyötrődünk azon, mi, magyarok is, de egész Európa is, hogy ezzel a helyzettel mit kezdjünk. Pró és kontra rengeteg súlyos érv, nyugtalanító kilátás van ebben a kérdésben. Mindenkinek megnyilatkozásaiban, megfontolásaiban bölcsességet kívánok. Magyarország megpróbál szövetségeseket találni ahhoz, hogy sajátos megoldással kezelje ezt a problémát. Időnként erre nézve vannak reményeink, időnként ezek a megoldási kísérletek reménytelennek vagy lehetetlennek tűnnek. De mivel most nem akarok politikai kommentárokat tenni, ezt a megjegyzést berekesztem.

Arról is kell néhány szót szólni, szomorú ez dátum: 30 esztendeje történt Csernobilban az atomerőmű katasztrófája. Itt is meg kell állnunk egy pillanatra, hiszen most már az orvosok is beszélnek arról, hogy a csernobili atomkatasztrófa után mérhetően megnőtt Magyarországon is a rákbetegségek száma. És ha arra gondolunk, hogy pár esztendeje pedig Fukusimában robbant fel az atomerőmű, akkor minden, csak nem megnyugtató a számunkra az, hogy a modern, újkori vagy legújabb kori civilizációban élő ember micsoda hihetetlen, mérhetetlen, leállíthatatlan energiaigényben él. Ki-ki gondolja meg: mi vagyunk a fogyasztók, mi vagyunk a haszonélvezői ennek a típusú energiatermelésnek, korántsem megnyugtató olyan világban élni, ahol bárhol, bármikor, bármit mondanak is a szakemberek, energiakrízisek léphetnek fel. Hozzászoktunk ahhoz, mondjuk ki őszintén, hogy rendelkezésünkre áll a teremtett világ, és szabadon, korlátlanul, sőt felelőtlenül kizsigerelhetjük azt.

Arról is szólnunk kell, hogy Magyarországon is sok nyugtalanító és zavaros dolog történik, válságokat él át a kormányzat, az egészségügy, a szociális szféra, a közoktatás, miközben arról hallunk, hogy az ország úgy-ahogy kilábal a szinte lehetetlen gazdasági helyzetéből, adósság-csapdájából, nyomban előkerülnek az egyéb ügyek, amelyek részben elrendezetlenek, részben rendkívül nehéz ezeket elrendezni. Személy szerint engem némiképpen megütött, és szomorú rezignáltsággal vettem tudomásul, hogy volt egy szép évünk, amikor vasárnap nem kellett boltba menni, nem kellett, meg nem lehetett, ezt a kormányzat egy népszavazási kezdeményezés nyomán visszavonta. Csak így kommentálom: volt egy szép évünk. Természetesen a Biblia szent törvénye szerint a keresztyéneknek továbbra sem kell vasárnap boltba menniük.

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Néhány népmozgalmi adatot is hadd ismertessek. Elkészültek az országos összesítésű adatok. Ezek hozzáférhetők már. A 2015. esztendő népmozgalmi adatsora országos szinten, de megyénként és kerületenként is azt mutatja a korábbi évek adataihoz és azokból az adatokból kikövetkeztetett rendjeihez képest, hogy talán-talán a fogyásban, a süllyedésben megálltunk. A 15-ös esztendő a 14-es esztendőhöz képest minden területen növekedést mutat. Több volt a keresztelő, a konfirmáció, jelentősen több volt a házasságkötések száma, sajnos a temetések száma is több volt, a 14-es esztendő ebből a szempontból rendkívüli év volt. Ahhoz képest, hogy Magyarországon már-már defláció van, növekedtek a bevételek is, és én elsősorban nem a normatívás bevételekre gondolok, amelyek az állammal való megegyezés értelmében a közfeladatot ellátó intézményeknek járnak, és ahogyan az állami szférában, úgy a megállapodás értelmében az egyházi ellátóknál is növekedés mutatkozott. Látni fogjuk majd, az egyházkerületi záró számadásában is mutatkozik ez a jelentős növekedés. Annak örülök sokkal inkább, hogy az ún tiszta hitéleti bevételek tekintetében is növekedés mutatkozott. Nem olyan sok nem annyi, mint amennyiről álmodozunk vagy amennyit szeretnénk, mégis növekedés. Ez engem arra késztet, hogy erről a helyről is arra buzdítsak mindenkit, néhány nem ide tartozó, de sokak által tudott fegyelmezetlenség, rendetlenség, kapcsán, hogy jó sáfárságra, tisztességre, ügyszeretetre buzdítsak és bátorítsak mindenkit. Ha több van, az nem azt jelenti, hogy többet tékozolhatunk, pazarolhatunk, megnőhet a felelőtlenségi küszöb, hanem éppen ellenkezőleg, még nagyobb odafigyelésre, még nagyobb gondosságra buzdít mindenkit.

Arról, mint jeleztem, most nem szeretnék részletesen szólni, hogy a legutóbbi közgyűlésünk óta hány jubileumon, beiktatáson, hálaadáson, alapkő-letételen, avatón, díjátadón vettem részt, sokon pedig már főjegyző úr. Hány tárgyalást folytattunk le minisztériumokban, államtitkárokkal, miniszterekkel, kormányzat képviselőkkel, hány delegációval tárgyaltunk itthon és külföldön egyaránt, hány esperesi, esperes-gondnoki, országos esperesi, zsinati tanácsi, zsinati elnökségi tanácsi, generális konventi és bizottsági ülésen vettem részt, ezt majd mind ősszel a közgyűlés elé hozom. Csak azért sorolom mindezt, mert néhány héttel ezelőtt, egy ilyen darálós hét után – amikor pénteken már tényleg nem tudom, hogy hétfőn hol voltam – egy reggeli csendességemben sóhajtoztam vagy imádkoztam, vagy ima-sóhajtoztam, vívódtam az egyházunkért, hogy mi lesz az egyházzal, mi lesz a gyülekezetekkel, mi lesz az intézményekkel, iskolákkal, lesz-e még itt valami öt év múlva, tíz év múlva, tizenöt év múlva? Ritkán hall az ember hangot, vagy véli úgy, hogy hangot hall, de most így tudom mondani: kaptam egy mennyei hangot, ami ennyi volt: mi dolgod neked ezzel? Az anyaszentegyház a világ kezdetétől fogva annak végéig fennáll. Isten oltalmazza Szentlelkével és igéjével, mi dolgod neked ezzel? Miért képzeled magadról, hogy ide-oda futkározva, tárgyalva, intézkedve, rendszabályokat alkotva, törvényeket farigcsálva valamit hozzá is tehetsz ehhez? Neked nem ez a dolgod. Nekünk nem ez a dolgunk, még akkor sem, ha éppen most ezt csináljuk. Ez csak afféle szükséges hozzákészület a fő dologhoz. Mi van a lelkekkel? Mi van a százból elkószált eggyel? Mi van azokkal, akiket Isten általad akar üdvösségre és életre meghívni? Látod-e azokat, akikről a Jelenések Könyve korábban olvasott fejezetében azt halljuk: boldogok azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére? Elvitted-e a meghívókat? Vállaltad-e a próféta sorsát? Hirdetted-e az Úr Jézus Krisztus dicsőségét és győzelmét bűn és halál fölött? Mert ez a dolga az egyháznak. Egy kicsit bele kellett ebbe rendülnöm, hogy mennyi időt töltünk a körülményekkel, a külső dolgokkal, a szervezettel, a számainkkal, a paragrafusainkkal, az intézkedéseinkkel, és hisszük olykor, ha ezek rendben vannak, akkor a többit, egészen pontosan a lényeget már nem is kell csinálni. Teológiailag szólva, ezt néha szoktam mondani, ami az egyház lényegére tartozik, az az Isten igéjének hirdetése, a sakramentális közösségre való meghívás, a keresztség, az elpecsételés, az úrvacsora, az Úr Jézus Krisztussal való élő és eleven spirituális közösség. Az összes többi csak azért van, hogy mindezt jobban tudjuk csinálni. Hogy minderre szabadok legyünk. Hogy semmi ne kötözzön meg bennünket, a körülményeink, a nehézségeink, az aggasztó dolgok, a nehéz helyzetek. Arra buzdítok most ebben a személyes megintettségben, hadd adjam tovább, amikor a mai közgyűlésünkön intézményekkel, számokkal, szabályrendeletekkel, tennivalókkal, elszámolásokkal foglalkozunk, tegyük ezt azzal a belső szabadsággal és mély elkötelezéssel, amit az egyház Ura Szentlelke által újra meg újra kérdez tőlünk, amire újra meg újra elküld bennünket: eljutottál-e mindenkihez, akinek át kell adnod a meghívót, az élet Ura meghívóját a Bárány menyegzőjére? Isten segítsen meg benneteket is ebben a gondolatban!

Készüljünk így a pünkösdre, a Szentlélek kiáradásának nagy ünnepére, amikor a magukba záródott tanítványok – akik ki is pótolták a tizenkettedik helyet – mégis meg kellett kapják a zúgó szélnek zendülését, a kettős tüzes nyelvek érkezését, a nagy kegyelmi ajándékot, hogy minden népnek a maga nyelvén, bátran és határozottan hirdessék a mi Urunk Jézus Krisztusunkat. Azután vágyakozzunk, arra epekedjünk, azért könyörögjünk, adja meg Isten nekünk minden napunkon, amikor szolgálhatunk, amíg még időnk van, amíg még az evangélium drága üzenetét átadhatjuk, hogy eljussunk azokhoz, akiket Isten általunk akar életre és üdvösségre hívni. Köszönöm, hogy meghallgattatok.