Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

 

„Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság”. (János 17,17) Jézus főpapi imádságának vigasztaló és megerősítő kérését hozom közgyűlésünk elé. A mostani hetekben János evangéliumát olvassuk, s mindannyian csak csodálattal mondhatjuk: mennyi erő árad az evangélium soraiból felénk is, hiszen Megváltónk könyörgését nemcsak akkori tanítványaiért mondotta, hanem azokért is, akik: „az ő beszédükre hisznek majd” őbenne (János 17,20). A megszentelés iránya mindig egyértelmű: Istenhez vezet, és teljesen Isten tulajdonává tesz. Az imádság szavaiból nyilvánvalóvá válik az is, hogy a megszentelés nagy munkáját Isten végzi bennünk, Szentlelke által: kiválaszt, megszólít, elhív, új életre szül, megigazít, és életünk minden napján közelebb és közelebb von magához, hogy ami a világ alapjainak felvettetésekor még elrejtett titok volt, az teljességgel nyilvánvalóvá legyen: az övéi vagyunk. Krisztus szavai szerint a megszentelés Isten igazságában történik. Ez az igazság nem tulajdonunk, hanem ajándék. Ez az igazság nem velünk született készség és képesség, amely vagy kibontakozik, vagy nem, hanem Krisztus érdemeiért nekünk tulajdonított isteni megkegyelmezés, ez az igazság nem iustitia propria, hanem iustitia aliena: másnak az igazsága, Krisztusnak az igazsága, de nekem ajándékozott igazság. Ebben áll meg az, amit Ravasz László mondott az 1930-as években, hogy a reformált keresztyénség lényege abban az egy mondatban foglalható össze, hogy Krisztus és az ember közé nem állhat oda semmi. Mert bárki-bármi odaáll, vagy bármit odateszünk, azzal ezt az igazságot zárjuk el magunktól, vagy éppenséggel hallatlanná tesszük a Krisztus szavai mélyén rejlő nagy kinyilatkoztatást, hogy ti. mi az övéi vagyunk. Ahogy a főpapi imádságban is halljuk: „az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek.” (János 17,10) Ugyanakkor Krisztus hozzáteszi: a te igéd igazság. Jól magyarázza Kálvin ennek a lókusnak az értelmét, amikor azt mondja: Krisztus azért fogalmaz így, mert sokan vannak, akik szerfelett dicsekednek az igazság ismeretével, holott semmit nem tudnak az igéről, márpedig Isten igazsága mindig az igében tárul fel. Ige nélkül nincs igazság. Ha ezt mellőzzük, töredékes igazságaink vagy féligazságaink lesznek, márpedig a féligazságok éppoly veszedelmesek, mint a hazugságok, sőt olykor még veszedelmesebbek is, mert a teljes érvényűség látszatát keltik. Anyaszentegyházunk, vagyis mi, a Krisztus tulajdonainak közössége, éppen a főpapi imában érthetjük meg, hogy az igéhez való ragaszkodásunk nem puszta visszatérési vágy valamiféle őskezdethez, nem csupán a régi reformátori emlékek idézgetése, nem egyszerű identitáserősítő gesztus, hanem mindennapos, szent kötelesség, mert ige nélkül nincs igazság. Ugyanakkor ez szent lehetőség is arra, hogy teljes krisztusi életet éljünk, és valljuk Pál apostollal együtt: nékem az élet Krisztus (Fil 1,21). Szépen bontja ki ezt egy 20. századi teológus, önmagára alkalmazva, egyszerűen és egzisztenciálisan: „az életem Krisztus” (H. U. von Balthasar).

 

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

 

János evangéliumának ezekkel a szakaszaival szeretném közgyűlésünk minden tagját buzdítani és bátorítani, keresztyén hivatásunk és krisztusi életünk teljességére, örömére és szépségére. Annál is inkább kell ezt tennem, amikor számba vesszük a mögöttünk álló esztendőt, mert tavalyi közgyűlésünk óta is számos olyan esemény erősített meg minket ebben, amelyek részben feltétlen hálaadásra adnak okot, részben még inkább arra buzdítanak, hogy minden életet és igazságot Krisztusban keressünk. Ezért engedtessék meg, hogy beszámolómban először a hálaadásra okot adó fejleményekről számoljak be röviden, s majd utána azokról az ügyekről is, amelyek mindegyre arra emlékeztetnek, hogy bármi mást emelünk magunk fölé, mint az ige igazságát, csak eltakarjuk vele a világosság ragyogását, és meghomályosítjuk önmagunkon Isten irgalmas dicsőségének mindent átfénylő valóságát.

 

Egyházkerületünk hosszú ideje formálja (s nemcsak tervezésben, hanem cselekvésben is) azt a missziói stratégiát, amelynek két meghatározó pólusa van. Mi e kettő között igyekszünk személyi tervezéssel, anyagi erők mozgósításával, tudatosítással, képzéssel és továbbképzéssel még több lendületet és odaszánást vinni a misszió nagy munkájába. A különböző bizottsági jelentések jól tükrözik ezt, és ezeket közgyűlésünk során lesz módunk részletesen is megtárgyalni. Ezért most elsősorban az esperesek jelentéseire szeretnék utalni, akik egyházmegyéik közösségeiben felelősen eljárva, emlékeztetik a kisebb traktusokat ennek a munkának hivatásbeli betöltésére. Számos gond és aggodalom mellett (ezekről sem hallgatnak), feltűnő az a szemlélet, amely meghatározza jelentéseiket, ez pedig így foglalható össze: gyülekezetközpontúság. 25 vagy 30 évvel ezelőtt ez talán üres közhely lett volna, mára azonban igen nagy koncentráltságot és tudatosságot kíván. Hiszen az elmúlt 20-23 esztendő, vagyis a rendszerváltozástól napjainkig eltelt idő folyamatai, óhatatlanul is elfordíthatták sokak figyelmét a gyülekezetek, vagyis az istentiszteletet gyakorló spirituális közösség, az ige vezetésére figyelő, a Krisztussal való egységben egymást is bátorító Isten népe valóságától.

 

Igen, a rendszerváltás után elkerülhetetlen szükségszerűség volt, hogy egyházunk újra megerősítse már meglévő intézményeit, illetve lehetőség szerint visszaszerezze elveszített vagy elvett intézményeit, sőt, jó tervezéssel és igyekezettel akár újakat is instituáljon. Visszatekintve, szinte nincs is mit mivel összehasonlítani, hiszen a rendszerváltozáskor alig egy iskolánk volt s néhány diakóniai intézményünk, és a társadalom megszámlálhatatlan sok területén, egyszerűen még szimbolikus módon sem lehettünk jelen. Azok, akik 18-20 évvel ezelőtt születtek, tehát már az új világban eszmélődtek, talán nem is értik, miről beszélek most. Azt azonban a pártállam túlélői és a mai nemzedékek is egyaránt értik, hogy mit jelent az, amikor az élő, eleven közösséget, az organizmust, a gyülekezetet körbefogja, és esetenként túlterheli, lehúzza vagy akár éppen meg is bénítja az organizáció. Szociológiailag szólva is értjük ezt mindannyian: mit jelent az, amikor rutinizálódik a karizma, és a hivatásból hivatal lesz, az egyházközség szent pecsétjéből bélyegző, a presbitériumból menedzseri közösség, a lelkészből főnök, az igehirdetésből programbeszéd vagy politikai kiáltvány, és nem folytatom tovább a sort. Egyházkerületünk felelősei azonban (és itt illesse köszönet az espereseket és megyei gondnokokat, a bizottsági tagokat és elnököket, a megyei, kerületi és zsinati küldötteket) nemcsak tisztában voltak ennek a helyzetnek a veszélyével, és nemcsak hangot adtak ennek, hanem igyekeztek is mindig missziói munkánk két fókusza között tartani gondolatainkat és erőinket. Ez a két fókusz pedig az a két gyülekezeti valóság, amelyet, meghagyom, szembe lehet állítani, és tudom: szembe is szoktak állítani. Mi azonban olyan területnek látjuk mindkettőt, ahol az adott feladatokhoz és sajátosságokhoz igazodva kell végeznünk lényegében ugyanazt a munkát: az igazságra vezérlő ige hirdetését és az igazság igéje szerinti szent életfolytatást.

 

Az egyik terület a néptelenedő, elfogyó, emberi és anyagi erőben csappanó gyülekezeteink világa. Ezt régebben – némi igazságtalan leszűkítéssel – szórványgondozásnak szokták nevezni, mára azonban látjuk: annál sokkal kiterjedtebb és bonyolultabb a helyzet, hogysem pusztán így kellene hozzá megfelelően közeledni. Régen eleve szórvány volt egy-egy tanyaközpont, vagy olyan település, ahol kis létszámú reformátusság élt, vagy ahova az idők során néhány református család betelepedett. Mára, nagy és meghatározó településeken is szórványosodási helyzet következhet be, és ennek sok oka van. Az elmúlt esztendei népszámlálási adatok egyetlen ténye elég ennek érzékeltetésére. A magyar lakosság egyharmada ignorálta a vallási hovatartozás kérdését, és legalább egyötöde semmiféle vallási identitást nem vallott a magáénak. S mivel ez szinte egyetemlegesen jelenik meg mindenütt, településszerkezettől függetlenül, nyugodtan mondhatjuk, hogy szervezett gyülekezeteink esetében is sok helyütt folyik küzdelem, sokszor szinte már szórványgondozási módszerekkel, hogy a megrendült közösségek megmaradjanak. Pár napja olvashattam egy dél-erdélyi szórványgondozó lelkész nyilatkozatát, aki kifejti, hogy ilyen esetekben elsőrendű kísértés, egyház-igazgatási úton gyülekezeti bokrokat vagy társegyházközségeket szervezni, ám a tapasztalat azt mutatja, ezzel magunk járulnánk hozzá a sorvadás felgyorsításához. Helyben lakó és szolgáló lelkipásztor, helyben élő és szolgáló presbitérium, hitoktató és diakónus nélkül nagyon hamar kiüresedik egy-egy gyülekezet spiritualitása. Még egy-egy hosszabb ideig elhúzódó lelkészválasztás is jól mutatja, micsoda kríziseket okozhat, ha nem szól az élő ige.

 

A másik terület – érdekes módon – sok helyütt egybeesik az előbbivel. De itt másfajta lehetőségekről beszélünk, mégis. A folytonosan cserélődő, mozgó, vándorló, letelepedő lakosság helyzete mutatja ezt. Igen, új gyülekezeteket is kell szerveznünk, hiszen az ország több mint harmada Budapesten és környékén él, és az ország keleti részéből tovább tart az átköltözés, legalább a Duna vonaláig, de mostanában még tovább, egészen a nyugati határig. Ezt a szervező, egybegyűjtő munkát nem szabad szembeállítani az előzővel. Ezt eddig is sokszor elmondtam. Most megfordítva is mondom, mert az elmúlt években indított gyülekezetszervező munka során többször felvetődött, hogy magunk mögött kellene hagyni a nehéz helyzetbe került, elnéptelenedő vidékeket, és erőinket kizárólagosan új gyülekezetek szervezésére kellene fordítani.

 

A megoldás azonban mégsem valamiféle patikamérlegen szabályozott egyensúly megalkotásában volna (az efféle igyekezetet mindig maga az élet teszi lehetetlenné), hanem inkább abban, hogy a virágzó gyülekezetek (mert ilyen gyülekezeteink is vannak, hála Istennek!) testvéri szeretettel fordulnak az erőtlenebb közösségek felé. Ez nem csupán azt jelenti, hogy lelkipásztorok találkoznak rendre (mint pl. Budapest-Észak és Baranya lelkészei), hanem azt is, hogy egy-egy gyülekezeti közösség fogad pártoló és imádságos szeretetébe egy-egy kisebb közösséget. Hogy mi ennek a testvéri közösségnek a haszna, azt most hadd ne részletezzem, hiszen az egyháztörténet ragyogó lapjairól kellene évezrednyi sok, szép és felemelő történetet idéznem. Inkább csak jelezni akarom, hogy miközben egy-egy gyülekezet akaratlanul is bezáródik a maga intézményeibe, azok fenntartásának gondjaiba és örömeibe, a szervezőmunkába, és könnyen elfeledkezik bárki másról, aközben az igaz egyházi közösség arra mutat, hogy a testvéri közösség gyakorlásánál nincsen reményteljesebb és igazabb. Jól emlékszünk, milyen nagy áldás és ajándék volt az 1970-es és ’80-as években, hogy egy-egy holland, svájci, német, vagy skót, vagy amerikai református gyülekezet, testvéri szeretettel fordult egy-egy magyar református gyülekezet felé. Sokan ma is ezt az időt óhajtozzák vissza. Én azonban arra buzdítok mindenkit, hogy ebből a régi szép esetből tanulva, és érette Istennek hálát adva, forduljunk immár mi is egymás felé igaz szeretettel.

 

Az imént említettem két egyházmegyénk példáját, de hadd említsek mást is. Örülök, hogy egy korábbi kezdeményezésem kezd meggyökerezni: vannak olyan egyházmegyéink, ahol, ha jubileum, ünnep, hálaadás van, az istentisztelet adományát egy szükségben levő gyülekezet javára küldik el (ezt ki is hirdetik), s ezzel mindjárt két dolgot jeleznek: egyrészt kifejezik, hogy mindent kaptunk, amink van, és szabad a nálunk nehezebb helyzetben levőket is meglátni, másrészt jelzik, hogy a keresztyén ember minden isteni jóért hálás, és hálánkat ekképpen tudjuk legszebben kifejezni. Arról már nem is beszélek, hogy milyen nagy mértékben javítja ez, amúgy igen gyarló adakozási kultúránkat. Ugyanebbe a körbe tartozik az egyházmegyék új építésfinanszírozási rendje. Egy-egy traktus kisebb közössége sokkal jobban látja, hogy kinek mire van szüksége, hadd döntsenek e felől ők. Csak dicsérni tudom az esperes-gondnoki értekezletet is, hogy pl. legutóbb, mikor pályázati támogatásokról kellett – nem könnyű – döntést hozni, a legteljesebb testvériességgel gyakorolták a méltányosságot egymás irányában is. S csak azt tudom kívánni, hogy kerületünk, mi több, egész egyházunk ízlelhesse meg annak örömét és jóságát is, hogy Isten segítő erőivel, semmit a mieink közül nem kell elhanyagolnunk, hanem még többeket és többeket nyerhetünk meg Isten országa ügyének. Aki hű a kevesen, arra bízatik több. Ez az Isten országa nagy és örök rendje. S ebben a jó rendben az is megmutatkozik, hogy az evangéliumi sáfárság területén sokkal több erőnk (vagy divatos szóval: erőforrásunk) van, mint feltételeznénk magunkról. Nem dicsekedésből, hanem buzdításul mondom, hogy egyházkerületünk minden nagy közadakozásban élen jár, a közös egyházi szervezésekben (pl. ifjúsági találkozók, önkéntes munka, stb.) a legnagyobb létszámban vesz részt. Még egyszer, ez nem ok a dicsekedésre – de ok arra, hogy belássuk, sokkal több reménnyel támaszkodhatunk magunkra, függetlenítve magunkat esetleges külső forrásoktól.

 

Tavaszi tanácsülésünkön már beszámoltam a hitoktatás új rendjéről, az ezzel kapcsolatos meglepő fejleményekről, és természetesen a nehézségekről. Most hadd fordítsam meg, és hadd kezdjem a nehézségekkel. Mindenekelőtt köszönettel tartozunk azoknak a hittantanároknak és hitoktatóknak valamint lelkipásztoroknak, akik az új rend kialakulásának nehézségei közepette is bátran, és jókedvvel kezdtek hozzá a munkához. Bizony, voltak bonyodalmak a hittankönyvekkel, vannak még bonyodalmak a bérekkel, és nem igazán áttekinthető, hogy a jövőben mi lesz az az igazgatási rend, amelyben az egész rendszer működni fog. Mégis, ahogy korábban mondottam: ezt a háborút megnyertük, most már csak a csatákat kell egyen-egyenként megvívni. Köszönöm a gyülekezetek fáradságos szervezőmunkáját, és – bár ezt ritkán teszem – köszönöm, hogy az egyházi adminisztráció munkatársai mindig, minden kisebb és nagyobb változást nyomon követtek, és arról azonnal tájékoztatást is adtak. Csak azt a buzdításomat szeretném megismételni, hogy ez az átstrukturálódás évekig tartó folyamat lesz, és menet közben még várhatók, nem is kis nehézségek, ám ha három-négy év múlva megfelelően, és jól képzett hitoktatókat tudunk szolgálatba állítani, látni fogjuk, hogy a változtatás inkább hasznunkra lesz, mint kárunkra.

 

Egyházkerületünk népmozgalmi adatai is ezt a reményt támasztják alá. A keresztelők száma, plusz-mínusz 10 %-os mozgással, évek óta ugyanazt mutatja: 2003-ban pl. 4661 keresztelő volt, 2012-ben 4600, a köztes időben pedig volt ez olykor több és kevesebb is. A konfirmációk száma is évek óta 2700-2800 között mozog, az esküvők száma is stabilizálódott, míg a temetések száma folyamatosan csökken. Ugyanakkor, tíz évre visszatekintve 2012 volt az első esztendő, amikor nőtt a választói névjegyzékekbe felvettek száma. Természetesen tudom, hogy ezek az egyszerű és egyszeri számok-tények nem másítják az egyház-szociológusok riasztó jelzéseit, hiszen a teljes körű értékelésbe beletartoznak azok a szellemi-kulturális folyamatok is, amelyeket a mi statisztikáink nem tükrözhetnek. Mégsem hiszem, hogy a szociológiai prognózisok eldönthetnének mindent, mert ezek a múltban is legfeljebb csak jelezték az egyház hanyatló vagy virágzó korszakait, de sosem határozták meg végérvényesen. Nem vigasztalásul, hanem buzdításul mondom mindezeket.

 

Így látjuk minden esetben örvendezéssel azt, ha egy-egy új templom épül (az elmúlt évben négyet szenteltünk, és nyolc építése van folyamatban-tervben), és ezek az új templomok nem a régi templom helyére épülnek, hanem valóban új közösségek, új templomai lesznek. Így örülünk együtt egy-egy gyülekezettel, ha jubileumot ünnepel, ha valamit – anyagi erőket megmozgatva – felújít, ha új szolgálót hív meg, és iktat be, és ha alapos tervezés, és nagy lelkierő mozgósítása mellett intézményt alapít. Jelentésemhez mellékelem az elmúlt közgyűlés óta végzett püspöki szolgálataim jegyzékét, jelezve, hogy így is számos meghívást kellett sajnálattal lemondanom, mert egyszerre két helyen, még a püspök sem tud jelen lenni. De a rendre megtartott esperes-gondnoki értekezleteken tudtuk egymást tájékoztatni arról, hogy mennyi-mennyi jó alkalom ment végbe. Ezek döntő többségéről egyházkerületünk hír portálja, a Parókia is rendszeresen tudósít.

 

S hogy ugyanakkor mennyi a munka és a teendő, hogy milyen sok feladat vár ránk, azt mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ma, amikor majd délután 26 lelkészt szentelünk fel, és kívánjuk rájuk Isten áldását, ugyanezen a napon elmondhatjuk azt is, hogy lelkész hiány van, hiszen tucatnyi gyülekezetünk keres és vár lelkipásztorokat. Ez a gond nagy, és nem is mindig találjuk meg azonnal az alkalmas embert, ám az az öröm még nagyobb, hogy Isten újabb és újabb szolgákat hív el országa építésében. Új szolgatársaink, bízvást mondhatom, szolgálatukat úgy fogják elkezdeni, hogy egyszerre világosabb, és egyúttal bonyolultabb mindennek egyházjogi és hivatali feltételrendszere. Ezzel nem üres paradoxont mondok, hanem a tavasszal elfogadott, lelkészekről szóló törvényre utalok, amely sok-sok tapasztalatot fogalmazott meg törvényalkotás szintjén, ám ugyanakkor sok olyan utat nyitott meg, amelyek, meglehet, hamarosan zsákutcának bizonyulnak. Éppen ezért is, e törvény alapvető rendelkezéseihez igazodva, espereseinkkel elkészítjük az egyházkerület új szabályrendeletét a lelkészekről, és ezt a jogi bizottságon keresztül, a következő közgyűlés elé fogjuk terjeszteni. Igyekszünk majd figyelembe venni az egyházkerület hagyományait, alacsonyabb rendű jogszabályba foglalva azokat a szempontokat is, amelyeket a fő törvény természetes módon nem szabályozhat.

 

Legutóbbi Zsinatunk még két sarkalatos törvényt fogadott el. Az egyik az egyházi oktatást és iskolarendszert érinti. Ennek az oka az új közoktatási törvényben keresendő, az abban foglalt, és minket is érintő szabályokat kellett egyházi körökbe foglalni. A másik ennél lényegesebb, ez egyházunk új gazdasági törvénye, amely minden egyházi szervezetet, minden szinten érint, így azokat a gyülekezeteket is, ahol nem jelenik meg ugyan az állami gazdálkodási szabályokhoz való igazodás kötelessége (pl. intézményfenntartás, gazdálkodás, pályázat, stb.), hanem csak saját bevételeikből kell gazdálkodniuk – a maguk bölcsessége szerint. Sikerült elérnünk a törvényalkotás során, hogy a Zsinat Gazdasági Bizottsága, a törvény hatályba léptetésekor olyan egyházközségi szabályrendelet-mintákat is közzétesz, amelyek segítik a gyülekezeteket, hogy a maguk helyzetére alkalmazva juttassák érvényre a törvényben foglaltakat. Szinte mondhatom, ez a törvényünk majdnem ugyanolyan fontos, mint a lelkészekről szóló törvény, mert bizony, sokszor egyáltalán nem rosszindulat, visszaélési szándék, vagy hanyagság okozott gondot az anyagiak terén, hanem a nagy törvény alkalmazhatatlansága, vagy – ahogy a Zsinaton divatba jött a szó: életszerűtlensége. Csak remélni tudom, hogy a minták elősegítik, hogy még tisztábban, pontosabban és hűségesebben kezelhessük a ránk bízott javakat.

 

A zsinati vitákban felvetődött, és ez korszakos javaslat, hogy különböztessünk meg generális törvényeket, és alacsonyabb rendű jogszabályokat az egyházi törvények korpuszában. Így a jövőben a Zsinatnak nem kellene egyszerű törvényi hivatkozások átvezetésén úgy vitatkoznia, mintha alkotmányozna, a technikai részek átvezetésére a Zsinati Tanács is elegendő lenne. Az viszont a szubszidiáris közösségekre (egyházmegyékre és a kerületre) vár, hogy a következő esztendőkben tisztázzák az egyházi intézmények (főleg az állami normatívából gazdálkodó, és olykor pályázatfüggő intézmények), és a gyülekezetek bonyolult összefüggését, a prioritásokat. A Zsinat által felállított Egyházi Jövőkép Bizottság jelentése is erős impulzusokat ad ehhez. De amit nagy átfogó rendszerekben nem mindig lehet észrevenni, azt mi igen jól megláthatjuk a magunk körében. Tegyünk lépéseket ebben az irányban, s nemcsak azért, mert a gazdasági törvény ezt eleve kikényszeríti, hanem legfőképpen azért, hogy az instituálás korszaka után is tisztán és világosan lássuk, mire irányul egyházi életünk lényege.

 

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

 

Mint jeleztem, az evangéliumi igék nemcsak arra késztetnek bennünket, hogy hálásak legyünk az elmúlt időszakban megtapasztalt jóért, hanem arra is buzdítanak, hogy minden megnehezedett helyzetben, kitartó és szüntelen imádsággal forduljunk a segedelem Urához. Aki Istennel nem beszél gondjairól, s nem önti elé a legegyszerűbb szavakkal szorongatott helyzetét, az hiába okoskodik-érvel bármiféle nyilvánosság előtt, az semmit sem mond a lényeges dolgokról. Ha bajunk van, vagy éppen szégyenünk, vagy éppen megvitatnivalónk, vagy akár a prófétával együtt a legszívesebben azt gyakorolnánk, hogy „az eszes hallgat ebben az időben, mert gonosz idő ez” (Ámos 5,13), Isten gyermekeinek mégis csodálatos lehetőségük, hogy Isten előtt, és testvéri közösségben szóljanak ezekről az ügyekről. Nem könnyű ezt tennünk, mert a mai világ általános beállítódása a folyamatos botránykeresés.

 

Ezen kulturális mentalitás miatt még csak különösebb okot sem kell adnunk megbotránkozásra, találnak ők maguknak eleget. Mindez a következő esztendőben még inkább így lesz: parlamenti, uniós és önkormányzati választások lesznek, s már most látjuk, hogy sokan az egyházellenességgel próbálják szavazótáborukat mozgósítani. Addig ez nem rendít meg minket, amíg világos, hogy Krisztus és az övéi ellen irányul a mesterkedés: elküldelek titeket – mondja Mesterünk –, mint juhokat a farkasok közé (Mt 10,16). Akkor van gondunk, ha magunk szolgáltatunk, emberi gyarlóságból, alapot a vádra (vigyázzatok – mondja Pál – nehogy miattatok káromoltassék Isten neve. Rm 2,24). Ezért is, bár örömmel jelentem, hogy az egyházfegyelmi eljárások száma a korábbi időszakokhoz képest csökkent, mégis szomorúan mondom: vannak fegyelmi ügyek és szükségszerűen folyó vizsgálatok is. Mindazáltal, feltételezem, mindenki tudja, hogy ezeket nem jókedvében indítja el egy-egy egyházi hatóság. Kálvin János szerint, az egyházfegyelem az idegek szerepét tölti be az anyaszentegyház életében. Azt már én mondom: bár semmiképpen sem jó helyzet, de inkább legyünk olykor idegesek, mintsem teljességgel érzéketlenek. Bízom abban, hogy akár hivatali hanyagság, akár felelőtlen gazdálkodás, akár evangéliummal ellentétes magatartás, akár tanfegyelem, akár botránkozás és botránkoztatás okán indított vizsgálataink, azzal az eredménnyel végződnek, amire minden igazi egyházfegyelem céloz, ez pedig a vétkes megjobbulása. Ezért vagyunk szomorúak, ha azt tapasztaljuk, hogy valaki belekeményíti magát magatartásába, hibás felfogásába, és szüntelen önigazolást keres, bírót búsít, és gyalázatot hoz egyházára. És ezért vagyunk hálásak Istennek, ha mások – éppen fegyelmezés alatt – megértik anyaszentegyházunk jó rendjét. Ennek a megértésnek és belátásnak pedig az a titka, amit a bevezető szavakban mondottam a megreformált keresztyénség titkáról.

 

Mert ha igaz, hogy a mi üdvözítő Istenünk és önmagunk közé nem állíthatunk semmit, és ha igaz, hogy a református hit elsőrendű munkája az, hogy minden akadályt félretéve, minél teljesebben azé legyünk, akié vagyunk, vagyis a mi megszentelő Istenünké, akkor ezt nemcsak arra értjük, hogy nincs olyan intézmény, történelmi alakzat, köztársadalmi érdek és kívánalom, nincsen olyan politikai meggyőződés és hangzatos ideológia, nincs olyan mozgalom és ügy, amely Krisztusunk és közénk állhatna, hanem arra is értjük, hogy a legkevésbé éppen önmagunkat állíthatjuk Isten és önmagunk közé. Boldog, aki tudja, mit jelent az, hogy Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Amikor Pál apostol az ó-ember megöldökléséről beszél, s vele együtt hirdeti az új ember megelevenítésének szent parancsát, pontosan erre utal. Ezért idézzük újra meg újra 450 éves Káténk vigasztaló szavait: én testestől-lelkestől, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Nem Krisztus a megszerzett tulajdonom, hanem én vagyok az övé. Nem mi választottuk őt, hanem ő választott minket. Csak így igaz és üdvözítő a boldog belátás és annak üdvösséges folyománya: életem a Krisztus.

 

Ebben a boldog látásban köszönjük meg nyugdíjba vonult lelkipásztoraink sok-sok évtizedes hűségét, és kívánunk életükre gazdag áldást. Nyugdíjba vonult: Ajtony Artur, Budáról, 2012. december 1-jén, Vajda András, Kölesd-Tengelicről, 2012. december 1-jén, Rácz Judit, a Nyugdíjintézettől, 2013. január 1-jén, Bácsai Gábor Bp-Külső-Kelenföld/Farkasrétről, 2013. február 1-jén, Vikárné Horváth Márta Éva Szigethalomról, 2013. május 1-jén, Kolozsváry Kiss János Felcsútról, 2013. augusztus 1-jén, Kolozsváry Kiss Jánosné Felcsút-Bodmérról 2013. augusztus 1-jén, Szabó Julianna Alap-Alsószentivánról 2013. szeptember 1-jén.

 

Ebben a boldog hitben veszünk búcsút testvéreinktől, akik elmentek előttünk az örök hazába: Elhunyt fiatalon, hosszú, méltósággal viselt betegség után Molnár Zsigmond, balassagyarmati lelkipásztor, 2012. december 15-én, György Antal, volt decsi lelkipásztor, 2013. január 20-án, dr. Hegedűs Loránt, volt Bp.-Kálvin téri lelkész, egyházkerületünk püspöke, zsinati elnök, 2013. január 26-án. Róla és munkásságáról külön is megemlékeztünk. Elhunyt Kecskés József, egykori szabadszállási lelkész, 2013. január 31-én, Csákai Gyula, volt kunszentmiklósi lelkész, 2013. február 3-án, Papp Vilmosné, volt Bp.-Kőbányai beosztott lelkész, 2013. március 9-én, Bíró Béla, volt Bp.-Rákosfalvi lelkész 2013. február 22-én, Szemerei László, volt őcsényi lelkész, a Tolnai Egyházmegye nyugalmazott esperese, 2013. április 5-én, Kovács Hajnalka, volt Bp.-Külső-Józsefvárosi lelkész, 2013. május 3-án, Timár Pálné Szabó Gabriella, volt hevesi lelkész, 2013. július 21-én, Donát Jordánka, volt nagyszékelyi lelkész 2013. július 8-án, Benkőné Dankó Lilla volt tószeg-tiszavárkonyi majd egyházmegyei lelkész 2013. szeptember 2-án, Batizi László nyugalmazott kalocsa-fajszi lelkész, 2013. szeptember 17-én, Kovács Gyöngyi, volt kölesdi lelkész 2013. augusztus 31-én, Merétey Sándor, volt budakeszi lelkész, ny. zsinati tanácsos 2013. október 9-én, Vikár Zoltán ny. gyönki lelkész, 2013. október 21-én, Szabó Julianna ny. alap-alsószentiváni lelkész, 2013. november 10-én.

 

Őrizzük meg emléküket a boldog feltámadás reménye alatt!