Főtiszteletű Egyházkerületi Tanács!

Mai találkozónk, szokásaink szerint munkaértekezlet, amelyen elsősorban egyházkerületünk intézményeinek életéről és terveiről hallgatunk meg beszámolókat, és ezekről határozunk. Az anyagokat kellő időben mindenkihez eljuttattuk, így kérem, tanácskozási rendünk szerint is, hogy amikor egy-egy ügyhöz érkezünk a tárgysorozatban, ki-ki ott tegye fel kérdését vagy tegye meg megjegyzését, amint azt szükségesnek tartja, és majd ezek után vitassuk meg az előterjesztett határozati javaslatokat. Mindazáltal engedtessék meg, hogy kapcsolódva a szóban forgó kérdésekhez is, és egyházunk általános helyzetéhez is, néhány bevezető megjegyzést tegyek.

Az utóbbi hetekben, hónapokban néhány igen nagy fontosságú ügy forgott előttünk folyamatosan, és ezek a következő időszakban is velünk maradnak. Első helyen a hitoktatásról szeretnék néhány szót szólni, hiszen a következő iskolai tanévtől kezdődően új rendben veszünk részt a magyar közoktatásban, s ennek értelmében az ún. hittan/etika tantárgy mint kötelezően választható oktatási egység jelenik meg, s ezt az adott felekezetek szakemberei fogják oktatni. A beindítás és a szervezés országosan meghatározó üggyé lett. A most folyó jelentkezésekről még nincs teljes és átfogó képünk, de amit tudhatunk, az azt mutatja, amit korábban már több ízben kifejtettem, hogy ti. egy több évig tartó alkalmazkodási és tisztázódási folyamat kezdődött el, amelynek első szakaszában inkább vesztesnek látszunk majd, mintsem nyertesnek, de pár év múlva, egészen bizonyos vagyok benne, minden a helyére talál, és mindenki jól fogja látni ennek az igen-igen szükséges új közoktatási elemnek a hasznát. Ellentmondóak az értesülések, hiszen vannak iskolák, ahol várakozást felülmúló a hittan tárgyra jelentkezők száma, csak győzze majd az egyházközség kellő számú szakképzett oktatóval; másutt viszont – különböző okok folytán – igen elkedvetlenítő az eredmény. Ez utóbbira számos magyarázat lehetséges. Például, hogy az iskola vezetése, bár igen udvariasan, de legalább annyira ügyesen elszabotálta a dolgot, elterelte a szülők figyelmét, nem engedte be a lelkipásztorokat a szülők tájékoztatására, vagy éppen technikai nehézségekre hivatkozva nyomta a szülőket más irányba. Másutt a gyülekezetek nem álltak a helyzet magaslatán, nem érezték meg, hogy ez most nem a hagyományos és szokásos hittanbeíratási kampány, vagy éppen egyéb más bonyodalmak és visszásságok okán nem támadhatott jó híre annak, hogy mennyire fontos lenne a magyar közoktatásban minden gyermekkel megismertetni a hit alapelemeit. Minthogy azonban mégis egy folyamat kezdetén vagyunk, hadd biztassak mindenkit arra, hogy bátran és jó kedvvel tartsunk ki ebben a nem könnyű munkában – és ezt azért mondom így, mert voltaképpen mégiscsak a szervezés a legkisebb teher, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy majd bent a tantermekben kell óráról órára helyt állni. Mindazáltal e helyről is köszönjük meg, és erősítsük meg biztatásunkkal mindazokat, akik ebben a szolgálatban fáradoznak.

Sok vita kíséri az elmúlt esztendei népszámlálási adatok közzétételét. Hogy milyen könnyen csúszik el a statisztikai adathalmaz ideológiai mezőbe, azt talán az mutatja a leginkább, hogy a közzététel napját, mely nagycsütörtökre esett, sokan – némi apokaliptikus túlzással – úgy értelmezték, hogy ez volt a magyarországi egyházak nagycsütörtökje. Nos, az adatok a tíz évvel ezelőttihez képest nagymértékű visszaesést mutatnak, részben az egyházhoz való tartozás öntudatos vállalásában, részben pedig az erről való nyilatkozási készségben. Pedig, ha azt vesszük figyelembe, hogy hány választójogú felnőtt egyháztagunk van, és ezt hozzávetjük a saját népmozgalmi adatainkhoz, és ehhez még hozzátesszük (hogy régi magyar szóval mondjam) a „templomot gyakorlók” tényleges számát, elkerülhetetlen az az érzés, hogy a mostani népszámlálási eredmények még így is igen kedvező képet mutatnak rólunk. Régi téma, sokat beszéltünk róla, de a mostani indulatok nyomán úgy tűnik, nem vettük igazán komolyan, hogy az ún. népegyházi jelleg megszűnőben van, vagy már meg is szűnt. Régente sokan kívánatosnak is tartották ezt a folyamatot (ti. a népegyház megszűnését), elsősorban azért, hogy tiszta és világos, határozott és elkötelezett egyháziasságon alakuljon egész egyházi életünk. Számomra azonban úgy tűnik, hogy ma már az egykori szekularizáció-bajnokok sem hangoztatják ezt olyan erőteljesen, hiszen ami a népszámlálás eredményeiben priméren nyomasztó, az az, hogy mekkora létszámú az a közösség, amely kiterjedt intézmény-együttest tart fenn. Vagyis az a szempont, hogy – a legszigorúbbat mondjam – hány úrvacsorázó tagunk van, most egészen hátra került. Pedig ehhez képest még mindig igen jelentős létszámú és befolyásos testületnek tűnik a Magyarországi Református Egyház.

Én magam élénken követem a különböző értékeléseket, de miután még nem hozzáférhető minden adat a maga legteljesebb mélységében, inkább csak a vita irányát próbálom szemmel tartani. Ez pedig nem nélkülözi az ideológiai felhangokat, ami viszont nem segít a helyzet reális, és stratégiát is létesítő feldolgozásában. Egy példát hadd említsek: megtekintettem a XII. kerület már hozzáférhető adatait, és azt mondhatom, hogy ha tíz évvel ezelőtt sokkal többen mondták magukat reformátusnak, mint ahányat a XII. kerületben működő három gyülekezet számon tartott, akkor most kevesebbet jelez a népszámlálás, mint amennyiről mi magunk, cím szerint tudunk. A leginkább elgondolkodtató tehát az, hogy Magyarország lakosságának egyharmada nem kívánt erre a kérdésre válaszolni. Lehet, hogy egyszer majd megtudjuk ennek az okát is. Mindazáltal arra buzdítok mindenkit, továbbra se érezze úgy, hogy a nagy létszámú reformátusság semmi egyébre nem kötelezi, csak hivatalnoki tétlenségre, várakozásra, hogy jöjjenek már azok a reformátusok, és vegyék igénybe az egyház szolgáltatásait. Ez már tíz évvel ezelőtt is helytelen és végzetes magatartás volt, most még inkább az. Gyülekezeteink megelevenítése, új gyülekezetek szervezése, a virágzó gyülekezetek tovább erősítése – ez most a mindennapi parancs, s ennek megvalósításához kell a misszió számos és sokféle útját járnunk. Hiszem és remélem, hogy egyházkerületünk nem is marad tétlen ezután sem ebben a nagy munkában.

Immár szűk egy esztendeje tart az új egyházi törvényről folyó vita, amely mélyen érint mindannyiunkat, még akkor is, ha a Parlament a tavaly nyáron elfogadott, és most újra tárgyalandó törvényben is, mindjárt regisztrált egyházként fogadta el a református egyházat. Azért érint mindannyiunkat a vita, mert az Alkotmány és a készülő egyházügyi törvény értelmében, számos ágazati törvényben fog megjelenni azoknak a jogoknak és kötelezettségeknek az együttese, amelyet a törvény szövegében talán elsőre nem is látunk. Volt alkalmam megtekinteni a készülő törvénytervezetet, és mellékleteit (interneten is megtekinthető, merthogy a törvényhozás nyilvános), és mondhatom, hogy a mellékletek hosszabbak, hiszen a közoktatási törvénytől kezdve a honvédelmi törvényen át, szinte nincs is olyan terület, ahol ne kellene az új törvény meghatározásait átvezetni. És mint tudjuk, a részleteknél jelennek meg mindig problémák, ezért biztos vagyok benne, hogy miután a Parlament majd az Alkotmánybíróság számára is elfogadható egyházi törvényt hoz, éppen hogy nem csendesedni, hanem inkább élénkülni fog a vita. Mindazáltal örülök neki, hogy a Parlament bizottságai, a törvényhozó képviselők számos alkalommal keresték meg egyházunkat is, kikérve véleményünket és állásfoglalásunkat a készülő törvényhez, és nem intézték el az ügyet annyival, hogy miután mi úgyis benne vagyunk, nincs dolga velünk a törvényhozónak.

Hadd szóljak néhány szót a Zsinatunkon folyó törvényhozásról is, hiszen két területen jelentős változások állanak be. Az egyik a lelkészekről és szolgálatukról szóló törvény, amely hosszú ideig vajúdott, aztán hirtelen – és úgy érzem, kapkodva – született meg a legutóbbi Zsinaton, s máris sejteti, hogy néhány passzusát hamarosan módosítanunk kell. Mindaddig is – az új törvény hatályba lépésével – saját egyházkerületi szabályrendeletünket is át kell fogalmaznunk, s remélem, ezt meg is tudjuk tenni, hogy aztán a következő tanácsülés elé hozhassuk. A bírósági törvény pedig még régebb óta hordozta magában a szükséges módosításokat, s ezek egy része most elfogadtatásra talált. Itt leginkább koncepcionális vita folyt, de mégsem pusztán elvekről, hanem inkább arról az egyre több nehézséget okozó gyakorlatról, hogy ti. lassan-lassan már nem is lehetett lefolytatni egy egyházi peres eljárást. Tíz esztendővel ezelőtt kerületi közgyűlésünk kinyilvánította, hogy – a bibliai szabályok értelmében – az egyházban folyó vitákat vagy visszaéléseket és fegyelmezetlenségeket egyházi bíróság előtt kell tisztázni, és nem helyeseljük, ha valaki rögtön világi bírósághoz fut. Ma is tartom, hogy ez a döntésünk helyes volt. Ugyanakkor voltak olyan pillanatok, amikor szinte erővel kellett visszatartanom egy-egy botrányosan lassú eljárás jogi csűr-csavarjaiba belekeveredett lelkészt, esperest, presbitert, hogy mégse vigye világi bíróság elé az egyházi bíróságon megfullasztott ügyet. Most úgy tűnik, hogy az arányos és méltányos panasz és védelem, képviselet és eljárásjog kimondásával egyszerűbb és világosabb lesz az egyszerű és világos ügyek lezárása. Külön köszönettel tartozom egyházkerületünk espereseinek, akik kora tavasszal találkozót szerveztek egyházunk valamennyi egyházmegyéjének espereseivel, és közös kívánságként vitték a Zsinat elé ezt a nehéz ügyet. Határozott fellépésük nélkül – feltehetően – még mindig csak azt a sehova se vezető vitát folytatnánk a Zsinaton, hogy hogyan és miképpen kell az egyházban az ún. hatalmi ágakat szétválasztani. Mindazáltal a leginkább annak örülnék, ha soha semmilyen bírósági ügyünk nem lenne. Persze tudom, és keresztyén realizmussal mondom, hogy amíg az óember ellen küzdenünk kell, ilyenről legfeljebb álmodozni lehet, de az Ige fényében egyáltalán nem szabad. Inkább hát e helyről is arra buzdítom a gyülekezetek vezetőit, lelkészeket és presbitereket, tisztségviselőket és alkalmazottakat, hogy igyekezzenek maradéktalanul megtartani törvényeinket, mert bizony az ügyeskedés, a hanyagság, a restség – hogy a cégéres bűnökről ne is szóljak – nem viszik előre sem egyházunk, sem az ő maguk ügyét.

Főtiszteletű Egyházkerületi Tanács!

Intézményeink ügyeit fogjuk tárgyalni, mindenkitől odafigyelést és gondosságot kérek, hiszen folytonosan alakuló jogi és finanszírozási körülmények közepette működnek intézményeink, ezért nekik is szükségük van arra, hogy józan és higgadt tanácsolással, megfontolással segítsük munkájukat.

Segítsen bennünket ebben a mai újszövetségi Ige is, amely Péter szabadulásának történetét beszéli el. Különös, és igen megszívlelendő ebben az a nem is lényegtelen mozzanat, hogy mikor az angyal szabadulásra vezeti Pétert, ő azt hiszi, hogy látomást lát, vagyis álmodja szabadulását. Csak a börtönből kiérve, az utcán, valóban szabadon érti meg és kiált fel: most tudom igazán, hogy az Úr elbocsátotta angyalát és megszabadított engem! (ApCsel 12,11). Szelíd irónia is van mindebben, mert egyrészt a zsoltár szavaira emlékeztet: mikor az Úr visszahozta Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók (Zsolt 126,1); de Péter csodálkozása leginkább azt jelzi, hogy képzeteinktől valóban el kell jutnunk a valóságig, Isten teljes szabadításáig – amely több is, mint amilyen a mi legszebb álmunk, vagy szorongattatásban ébredt reményünk lehet. Nem az álmaink teljesüléséért küszködünk tehát, hanem annál többért, hogy ugyanis mindig mindenben engedjünk Isten Szentlelke késztetésének: szabadulásra, igazságra, boldog életre! E gondolatok jegyében kívánok áldott munkát!