És ő "adott" némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.
Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Ef 4,11-16

A jól ismert páli képet látjuk magunk előtt, a test működéséről, és az egyház, mint Krisztus teste működéséről, ahol Jézus a fő, mi pedig tagjai, és az első, amit szeretnék megosztani, bármilyen furcsának hangzik, és talán éppen ebben a hivatalban szoktunk mérgelődni emiatt, de azért az egyházban még mindig rend van. Az Isten által elgondolt gyülekezet az valami hasonló módon épül fel. Ennek az isteni rendnek a mértéke a tagok illeszkedése és a tagok felismerése a saját szolgálatukat, a saját helyüket illetően. Erről is mond valamit az apostol. Némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul rendelt az Úristen ebbe a közösségbe. Úgy gondolom, hogy minden szolgálati ág, az ige központiságát hirdeti, azt, hogy az Isten igéjén alapul az egész, és az Isten igéjének szolgálata kell, hogy meghatározza a közösségnek a működését, az életét. Akkor van baj, ha nem az ige van a középpontban, és mindenféle emberi elképzelés, szándék, indulat, óhaj, sóhaj, panasz lép a helyébe, akkor borul ez a rend. És talán akkor is borul a rend, ha a magunk helyét nem találjuk ebben a betagolódásban, vagy felcseréljük a rendet, mert úgy gondolom, hogy ha valakit apostolnak vagy prófétának rendelt az Úristen, és ehelyett pásztorol vagy tanít, az is borulása a rendnek. A dolog arról szólna, hogy ha az a rend működik, ami az Isten igéje elgondolt számunkra, akkor a test épül, akkor a gyülekezet, a közösség erősödik, és nyilvánvalóan csak kétféle irányba működhet a test, vagy fölépül, vagy leépül. Nagyon stagnáló állapot nincs. A gyülekezet és az egyház működésének a zavaraiban ezt a kettősséget látjuk. Van, ahol megerősödnek a közösségek, a gyülekezetek a szolgálatok által, a fölépüléssel találkozunk, és van, ahol azért épül le, mert valami zavarja ezt a szolgálati rendet, vagy az ige központi üzenetét.
A következő gondolat is hangsúlyos, amiben azt mondja, hogy mindnyájan eljutunk „az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.” Mindig mosolygok azon, amikor a különböző ökumenikus imaheti bevezetőkön, szolgálati előkészületeken felteszi valaki a kérdést: mikor lesz már egység az egyházban? Mindig külső egységre, uniformizálásra gondol, és mindig ez a vers jut eszembe, hogy akkor, amikor a hitben való megismerés egységére elérünk, amikor nem az lesz a fontos, hogy miért vagyok más, mint a többi, hanem megtalálom a magam helyét a többi mellett, és látom az egésznek az értelmét. Nyilvánvalóan a növekedő test pontosan azt jelenti, amit a hétköznapokban megismerünk, és végigkísérünk szülőként, családtagként egy-egy gyermek fejlődésénél, és úgy gondolom, nagyon szép pillanatokat rögzíthetünk abból, amikor a gyermek testi ereje erősödik, amikor megjelenik a felelőssége, amikor a szellemi kiteljesedésének a különböző szakaszaiba lép, akkor ezek mindig megdobogtatják az ember szívét, mert igazán, ha őszinték vagyunk, azt tudjuk mondani, hogy valami közvetítő szerepet, vagy felgyorsító szerepet játszottunk az életükben, de az, hogy ez ott rejtezett az ő kis szívében, lelkében, és ez újult és megérett arra, hogy különböző korokban egyre komolyabb teljesítményeket nyújtson, azért az mindig csodálattal tölti el az embert. Amikor valaki beérik, és felnőtté válik. Nyilvánvaló a gyülekezetben is így működik. Ugyanakkor el ne felejtsük, hogy a gyülekezet egy nagyon sokféle közösség, sokféle oldalról jön, sokféle hittapasztalat kapcsán működik. Gyermeki hittel és bizalommal bírók, akiket hamar elfújhat a tanításnak különféle szele, az emberi gyarlóságok különböző viharai, éppen ezért van szükség arra, hogy közösségben és egymás mellé állásban, egymás tanításában is részt vállaljunk. Mi a cél? Hogy az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, Aki a fej, Krisztusban. Úgy gondolom, szeretjük, és szinte aranymondásként is idézzük ezt a szakaszt, és nagyon fontos a dinamikája ennek a versnek is. Az igazságot követvén szeretetben, mert önmagában az igazság kíméletlen, kegyetlen tud lenni. Az önmagában működő szeretet tud majomszeretetté válni, és határtalanul szétfolyóvá lenni, de ha gerincet kap az igazságban, és az igazság meg szeretet kap, és a kettő együtt működik, az sokféle embert, közösséget valóban növeszteni és megtartani tud a Krisztussal való közösségben. Azt kívánom valamennyiünknek, hogy ki-ki a maga helyén élje meg annak a csodáját, hogyha nem is apostolnak vagy prófétának hivatott el, ettől még a gyülekezet közösségének a működésében nagyon fontos szerepe van a legkisebb résznek is, és lássa, értékelje és önértékelésében ne tévedjen, ugyanis egymás hite által épülünk, és egymás munkáját fontosnak kell látni ahhoz, hogy ezt a növekedést a hitben, – és az igazság és szeretet kettős növekedését megtartva – el tudjuk végezni. Ha Luthernek fontos volt a hivatás szó, és ő hozta be igazán a modern gondolkodásba, hogy nemcsak munkák vannak, meg feladatok, és a hivatás az nemcsak a papi hivatás, hanem ahogy egy régi nóta mondja: lehetek én akár krumpli-hámozó, az azt jelenti, hogy kinek-kinek a keresztyén közösségben nagyon-nagyon fontos szerepe van akkor is, ha rész-szerepeket kap, akkor is, ha nem a legfontosabb és leglátványosabb részét kapja a dolognak, mert az egész működtetéséhez viszont szükség van mindenkire. Ebben áldjon meg bennünket az Úristen, és ezzel szeretném megköszönni mindenkinek az eddigi, a mostani és a jövőbeni feladatvállalását, szolgálatát.