Amikor az Isten Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött, és így szólt: "Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak."
És így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret.
Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és náluk minden ellenvetésnek véget vet, és mindent megerősít az eskü.
Ezért tehát az Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet.
Így e két változhatatlan tény által, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe.
Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.

Zsid 6,13-20

A két változhatatlan tény, amelyről beszél a Zsidó levél szerzője, egyrészt az az eskü, az a szövetség, amelyet kötött Ábrahámmal, és amelyben az igéje ígéretté lett, és ez gyakorlatilag végigkíséri a hitben járó emberek életét, hogy Isten igéje az biztos alapja lehet a hitünknek, az életünknek, a szolgálatunknak, mert az ígéreteit be is teljesíti. És az emberek úgy zárják le – érvek fogytán – a maguk dolgait, hogy esküvéssel pecsételik meg, akkor az Isten esküvése ilyen értelemben nincsen nagyobb, akire lehetne mutatni az esküben, mint Ő maga. Ezzel a szövetséggel, ezzel az esküvel biztos alapot szolgál a hitben járó embernek. A másik tény pedig, hogy hogyan lesz érvényessé, hogyan lesz igazzá ez az eskü, az Krisztus személye, annak a Jézusnak a személye, Akiről itt aránylag keveset hallunk ebben a szakaszban, de azt igen, hogy Melkisédek rendje szerinti főpappá lett, Aki beljebb jutott a kárpitnál. Ugye tudjuk, a főpap a szentek szentjébe ment az engesztelő áldozat idején, és évente egyszer bemutatta a népért való áldozatot, kimondta a kimondhatatlan nevet a szentéjben, ez a kárpit pedig kettéhasadt Jézus halálakor, mintegy megszüntetve az elválasztatást Isten és népe között. Ilyen értelemben érthető, hogy miről beszél a Zsidó levél szerzője, és itt van az a kép, hogy ez lehet lelkünk bátorságos és erős horgonya. A horgony, mint keresztyén szimbólum, itt található a Szentírásban, amely mintegy azt jelképezi, hogy a magunk életének, szolgálatának hajója a viharos vizeken járhat, de a biztonságot, ahogy a kikötőben lehorgonyzó hajónak a hogrony jelenti . A hitben való horgonyzás reménység biztos abban, hogy Krisztus Az, Aki valamennyiünkért teljességgel eleget tett a főpapi szolgálatban. Még annyit, hogy a Zsidó levélben sokszor, és aztán a következő szakaszban is előjön a Mózes I. könyve aránylag kevés említést tesz, – Sálem papja, és királya, aki kenyérrel és borral fogadja a vándorlás során Ábrahámot,– és mintegy jelképezi, hogy nem ellenséges szándékkal, hanem barátsággal, az újszövetség jelével fogadja az Isten által szövetségesnek tartott, kiválasztott atyafiságot, és miután nincs előzménye Melkisédeknek, nincs leszármazási táblája, így értelmezi a Zsidó levél, hogy ő egészen különleges király és főpapi tisztet hordozott szinte előzmény nélkül, és szinte csak egy pillanatra tűnt fel a Szentírás bizonyságtételében. Ezért nevezi Jézus egyetlenségének és kiválóságának mintájául, plédképéül a Jézus szolgálatát a Melkisédek rendje szerint való papság világához. Úgy gondolom, hogy a mai igeszakasz az abban ad segítséget, hogy merjünk és építsünk arra a két bizonyságra, amelyről beszél az ige, amelyben nincs Istennek változása, és nincs Istennek titkos, ismeretlen terve, hanem érvényes igazságos és működőképes ez a vállalás, az egyik a szövetségkötés Ábrahámmal, a másik pedig ennek a szövetségkötésnek a beteljesítése Jézus Krisztusban és Krisztus által történik. Isten tartson meg és erősítsen meg minket is ebben a bizonyosságban, a magunk horgonyát ebbe vessük.