Amikor egyszer szombaton bement a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. Íme, ott egy vízkóros ember került elébe.
Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?" De ők hallgattak. Erre kézenfogta a beteget, meggyógyította és elbocsátotta.
Hozzájuk pedig így szólt: "Vajon, ha közületek valakinek a fia, vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?"
Nem tudtak erre mit felelni.

Lukács 14,1-6

Az evangéliumok hét esetben említik, jegyzik el Jézusnak a szombatnapi gyógyításait különböző helyzetekben. És ha ezeket az eseteket egymás mellé tesszük, és elemezzük, akkor az derül ki, hogy szinte olaj volt a tűzre az írástudók és a farizeusok gondolkodását illetően, hogy egyre gyanúsabbá lett Jézus tevékenysége, jelenléte a vallásosság, a Mózesi vallás, a törvény-vallás képviselőinek, veszélyt láttak abban, hogy ő hogyan kezeli a törvényt. Úgy gondolták, hogy Jézus áthágja azokat a határokat, ami a törvény megtartását illeti. Ez nyilván leglátványosabban, leg tetten érhetőbb módon a szombatnapi parancsok megtartása, meg nem tartása kapcsán figyelhető meg. Erős a késztetés, hogy azt mondjam, hogy ez a fő farizeusok házához való meghívás, ez látszatra meghívás. Valóban azonban lehet, hogy egy fajta csapda-állítás volt Jézus számára. Hiszen vízkóros ember is ott volt ebben a közösségben nyilvánvaló jeleivel a betegségnek, és nyilván mindenki figyeli, hogy mit fog tenni, hogy fog viselkedni. Az első, ami nagyon fontos ebben a jelenetben, hogy Jézus nem nagyon hezitál, nem kérdezget, nem nagyon elemeztet törvénymagyarázatot, hanem odalép ehhez a beteg emberhez, és felemeli. És a gesztus megtétele után hangzik el csak a kérdés, ez már belelát a lelkünkbe, de nem lát az ő vallásos meggyőződésükbe. Jól ismeri Jézus az övéit, megkérdezi tőlük: szabad-e szombatnapon gyógyítani? A kérdés feltevéséből, – azt még a jogászok is tudják mind e mai napig, hogy kérdezni mindig szabad –, abból látszik, hogy Jézus nagyon szerény. Hatalommal is felléphetett volna, de semmiféle ilyen hatalmat nem villogtat meg az írástudók és a farizeusok előtt, hanem szerényen kérdez. Mert nem az a lényeg, hogy az ő nagyságát hogy ismerik fel, hanem a maguk életének a megkötöző láncaitól kellene oldódni. Beszédes a leírásban az is, – mivel Lukács orvos, ezért neki ezek nagyon fontos történetek –, hiszen bizonyára együtt is dobbant a szíve egy-egy ilyen gyógyítási esetet látva és leírva, mint orvosnak, hogy a környezet, az írástudók, a farizeusok hallgatnak. A hallgatás bizonyos esetekben a beismert árulás. Bizonyos esetekben annak a gyávaságnak a bevallása, hogy nem tudjuk, mit csináljunk vele, nem is tudjuk, hogyan tehetjük meg, hiszen szombat van. Az Írás szerint kenyeret enni hívták, és a kenyeret nyilván megsüthették. A rigorózus szabályok arról szólnak, hogy ha ételt esznek szombatnapon, azt előző napon meg kell főzni, és arra is szabályok sorozata vonatkozik, hogy hogy lehet az ételt melegen tartani anélkül, hogy megfőjön, és hogyan történjen szombatnapon. Ők hallgatnak. És itt a hallgatás nem a beleegyezés, hanem a kivitelezhetetlenségnek a gyávasága. Nem tudunk mit csinálni, nincs eszközünk, nem tudunk okosak lenni, és nem tudunk elég bátrak sem lenni. Jézus pedig a hallgatást megtörve megmutatja valóban a hatalmát és gyógyít. A gyógyítás után pedig elbocsátja a beteg embert. A jézusi szerénységhez az is hozzátartozik, hogy nyilvánvalóan sejthette, tudhatta, hogy milyen lelkülettel vannak ezek az írástudók, farizeusok körülötte, mégsem utasítja el a meghívást. Általában megdöbbentő, hogy ha valaki közelről olvassa ezeket a találkozásokat Jézus és a különböző emberek között. Nem nagyon olvasunk olyasmiről, hogy Jézus elutasított volna az emberek meghívását még akkor sem, ha ellenfelei azok az emberek. És ebben is – úgy gondolom – arról tesz tanúbizonyságot az Isten Fia, hogy minden emberi találkozás és még a bennünket meg nem értőkkel való találkozás is kell, hogy táplálja azt a reménységet, hogy nem a mi erőnkből építkezik, hanem az Isten ajándéka lehet minden találkozásban és lehet, hogy más véleményen vagyunk, de ettől még a reménységnek nem szabad kihunynia. Nagyon jó az a magyar közmondás, hogy a remény hal meg utoljára, mert arról szól, hogy ez egy nagyon-nagyon fontos fenntartó lehetősége az életünknek. Valóban az Isten ajándéka, hogy a különböző helyzetekben, találkozásokban erre a reménységre építünk, használjuk-e, beépítjük-e pláne az ellenfeleinkkel aló találkozás idejében? Ez fontos kérdés. Jézus nem engedi meg azt a luxust sem, hogy bár Ő Isten Fia, átlát a szitán, hogy mit akarnak ezek az írástudók, farizeusok, – de elmenjenek úgy egymás mellett, mintha semmi közük nem volna egymáshoz, mintha értelmetlen lett volna a találkozás, hiszen, ha a jézusi alapelvet az emberek közötti világban komolyan vesszük, hogy az ellenségből kellene megnyerni embereket az Istennek, és az ellenfeleket barátokká lehetne tenni, ha nincs találkozás, akkor hogy építkezünk? Hogyan működik egyáltalában az élet? A személyiség második lépése ebben az epizódban nemcsak az, ahogy Jézus megkérdezi őket, hanem az is, hogy vállalja a velük való beszélgetés fonalát. Ők nem vállalják, ők hallgatnak, ők maradnak csendben, ők akarnak csak szemlélők és kívülállók maradni ebben a helyzetben. Jézus – úgy gondolom – nemcsak az első, hanem a második lépést is megteszi. Nemcsak a betegért, a vízkórosért, hanem az írástudókért és a farizeusokért is. Kicsit szomorú a történetnek az a fajta csattanója, hogy nem tudtak felelni őellene semmit ezekre, mert Jézus a saját pályájukon cselezi ki őket, ha úgy tetszik. Emlékezteti őket egy epizódra a törvényből, hiszen még a törvény is, Mózes II. könyvének 21. részében megíratott, megengedi, ha egy állat bajba kerül, akkor akár szombatnapon is segítsenek neki. El vagyunk mi nagyon foglalva magunkkal, ez a baja a farizeusoknak és írástudóknak, a magunk mértékében és a magunk törvény-értelmezésében hamar készek az ítéleteink, és így tudunk kis dolgokból összerakni nagy elefántokat, és aztán ennek az árnyékában ítéletet mondani. Jézus pedig mindezekben a történetekben, minden ilyen beszélgetés próbálkozásában az írástudókkal és farizeusokkal arról tesz bizonyságot, hogy a szeretet és önfeláldozás útja a törvény betöltése, és az felülír mindent. Az sokkal többet jelent, mint hogy aprólékosan megtartottuk-e a szabályokat. Ismerjük mi is a mondást: a szabályok kivétele az néha erősíti magát a szabályt. Jézus – úgy gondolom –, hogy a maga törvénylátásával, életgyakorlatával lehelet finom megoldásaival pedig arra emlékeztet, hogy ott van-e mindenekben a szeretet. Mert ha ott van, akkor érdemes tovább csinálni, akkor érdemes gyógyítani, akkor érdemes együtt élni, akkor érdemes újra és újra próbálkozni, hogy a másikat kizökkentsük a bezártságából, és akkor érdemes Isten iránti hálából úgy végezni a napjainkat, hogy abból jó származzék a nyomorultra, a betegre, meg talán azokra is, akik kívül akarnak maradni az Isten országán, és még vallási szabályokat is emlegetnek közben. Hátha egyszer velünk valókká lesznek! Ámen