"A születéstől a halálig és tovább - Kálvin 500"

Dr. Szabó István püspök beszéde a Mai Manó Házban rendezett kiállítás megnyitóján hangzott el 2009. november 5-én

Fény-képek

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy kitüntetésnek veszem, hogy ezen a kiállításon néhány megnyitó szót mondhatok. Mindazáltal máris jelzem, hogy olyan alkalmon kell szólanom, amikor természetszerűleg a képek, a fotográfiák viszik az első rendű szerepet. Lehetne, természetesen, filozófiai értekezésekbe bocsátkozni, hogy amit a kép megmutat, az látvány-e, vagy éppen nézet-e, vagy éppen írás – foto-gráfia – vagy leginkább kép-e, a szó eredeti görög értelmében, vagyis hogy ikon-e. Mégsem nem kívánhatom azonnal ezekre az utakra hívni Önöket, hiszen hamar kiderülne, hogy jobbára elfogódott zavaromat leplezném vele. Ráadásul, ennek az elfogódott zavarodottságnak több oka is van. Hadd szóljak előbb ezekről.

Mindenekelőtt tudni való, hogy a 16. századi reformáció úgynevezett helvét ága, melyhez Kálvin Jánost is számítjuk, igen erőteljesen képviselte a képektől való tartózkodást, mely tartózkodás abban az időben alaposan megindokolt álláspont volt a vizualitással való sorozatos vallási visszaélések és visszásságok okán. Igen, valóban kimutatható a 16. századi reformációban, majd rövidesen a 17. századi puritanizmusban egy erőteljes, szinte ürességig vállalt aszkézis a képi világgal szemben. Odáig elmenően élt ez, hogy meghatározóvá lett az a teória, mely szerint az ürességnek is van szakrális funkciója. Ezt számos magyar református templomban is láthatjuk ma. Ám az is nyilvánvaló, hogy ma, a 21. század elején balgaság lenne korunk vizuális kultúráját szembeállítani a reformáció verbális kultúrájával, és balgaság lenne azt sugallni, hogy ezek a kitűnő fényképek itt inkább csak nézetet tükröznek, mondjuk a fotográfus nézetét, s kevésbé mutatkozik a valóságos kép. Sőt, úgy érzem, hogy ezek a fotográfiák lényeglátóan, jó érzékkel, de igen tapintatosan megmutatnak valamit egy olyan vallási közösség életéből, mely közösséget mindig is jellemezte egyfajta szemérmesség, vagy tartózkodás. Bizony, nehéz egy ilyen világot felnyitni, és képek segítségével érvényesen megmutatni. Talán észre is fogják venni az arcokon, a gesztusokon, a kamera előtt felcsillanó szemek fényén, a fotózott ember metakommunikációján, meg a tárgyi világon is ezt az eredendő tartózkodást. Hadd gratuláljak hát a fotó-művészeknek, hogy megérezték, a reformátusokat olyannak kell bemutatniuk, amilyenek ők maguk: szerények, tiszták, visszahúzódók, s ha vannak is képeik, a legigazabb kép mindig a szemükben tükröződik, és mindig abban jelentkezik, amihez mindhalálig ragaszkodnak.

Elfogódott zavarom másik oka, hogy miközben kilenc fotó-művész többtucat fotóján egy szemérmesen tartózkodó világ mutatkozik, aközben én csupa ismerős között járok itt. S mondanám máris, hogy mennyire ismerős a Debreceni Református Kollégium, ahol magam is diák voltam, vagy a lelkész-temetés, mely meglehetős szabályozottsággal, szigorú liturgiai keretek között zajlik, hogy mennyire ismerős a keresztelő vagy az úrvacsora néhány egyszerű kelléke, a böjti ebéd gyermekkoromból, a szatmárcsekei temető életcsónakja, az istentiszteleti szertartások tisztes méltósága, hogy milyen ismerősek a délvidékiek Torontálvásárhelyről, talán még a rokonaim is, ott a templompadon a rovás, mely klasszikus kamaszkori unaloműző, amott a vörösberényi templom, s milyen kedves a szívemnek a Bethesda Kórház, ott kezelték az én kisgyermekemet is, aztán a Kálvin-téri templomban szenteltek lelkésszé, a budakesziben meg egy hete sincs, hogy prédikáltam, és hogy a Károli Biblia lapjai micsoda évszázados nagy nyelvi csodát sugároznak. S kérdezem Önöktől, ugye ismerik Önök is mindezt? S azt kell mondjam, feltehetően, igen. Hiszen a Debreceni Kollégiumot bizonnyal látták már másutt is, s lám, most kinyílik Önök előtt, s látható, ott bizony két lábon járó gyermekek tanulnak, akik még focizni is szoktak az udvaron. S talán fel tudják idézni azt a pillanatot, amikor akár vendégként láttak már egy református úrvacsorát, vagy éppen keresztszülőként álltak egy gyermek mögött, s átélhették már református temetésen a búcsú és remény tiszta méltóságát. Hogy a böjtös ebéd ismerős-e, azt nem tudhatom, de azt tudom, hogy szekularizált változatait újabban igen csak ajánlgatják nekünk. Szatmárcseke világhírű. Ezek az élet-csónakok úgy állnak menny felé mutató orral, hogy talán látni sem kellett őket soha, mert a lélek ősi képzeteit vetítik ki. A lelkészházaspár Délvidékről, ahogy állnak templomuk lépcsőjén, bármelyik református lelkészcsaládra emlékeztet. Így a képek egyszerre ismerős és ismeretlen valóságot hoznak elénk, elénk a reformátusok elé is, akik ebben a világban nőttünk fel, s annak helyeit, helyszíneit, tárgyi világát, arcait és típusait oly nagyon számon tartjuk, és Önök elé is, akik annyi világot láttak már, de láthatnak most egy másikat is e kiállításon. Ami oly elgondolkodtató, hogy ezek a fényképek át tudnak törni azokon az évszázados kliséken, melyek a reformátusokat legjobb esetben szorgalmas és igyekvő embereknek mutatják, de inkább kemény-nyakú kálvinistának, zárkózottnak, szögletesnek.

Talán értik hát, hogy miért voltak a régiek annyira tartózkodók. Azok voltak, mert hogy igen jól ismerték a képek hatalmát. Jól tudták, hogy a kép nem puszta nézet, a képben nemcsak annyi mutatkozik, amennyit a művész belevitt vagy beleengedett, a kép látvány is, és a látvány már összetett, a látványban találkozik az, aki belenéz a kamerába, valamint az, aki az objektív mögött áll és exponált, és az is, ki most mindennek kivetülését szemléli. A kép tehát hatalom, egyszerre eszköze és médiuma a méltóságnak és a gyalázatnak, az igazságnak és hamisságnak, a mindennek és a semminek. Ha a kép – mondogatták volt a régiek – istenit fejez ki, akkor dicsőségre utal. Merthogy a mi földi képeink igazi értelme mégiscsak abban volna, hogy megmutatkozzék a teremtett világ átfénylő volta. Köszönet hát a művészeknek, ha nemcsak belevittek valamit a képbe, s ha nemcsak beleengedték, amit szemléltetnek, hanem át is engedtek valamit abból, ami csak sejthető, ám igaz fényével mindent átragyog!

S végül hadd szóljak még e kiállítás kapcsán Kálvin jelentőségéről is. A kiállítás találó címet kapott: „A születéstől a halálig - és tovább.” Ebben a címben egyrészt a kiállítás ambíciója mutatkozik. Így a Bethesda Gyermekkórház csecsemőitől az egyszerű és méltóságteljes temetésig láthatjuk azokat élet-mozzanatokat, melyek átölelik és hordozzák születés és halál közé fogott életünket. Ám a címben ott van a szó: és tovább. És ez igazán szép, kálvinista teológiai megsejtés. Kálvin főművének, az Instituciónak legszebb része, mely a középkor végi latin és francia irodalom egyik legragyogóbb gyöngyszeme, ezt a címet kapta: meditatio de futurae vitae. (elmélkedés az eljövendő életről). Hogy miképp is kell elmélkednünk, nos, ez ennek a szép kálvini tételsornak a legkitűnőbb tanácsa. Kálvin szerint egész életünkkel kell az eljövendő életről elmélkednünk. Merthogy ami abszolút módon futurum, ami abszolút jövő, vagyis ami nem a mai nap egyik esetleges folyománya, hanem az örökkévaló isteniből érkező léttartomány, az ilyen módon teljességgel Istenhez tartozik. Erről pedig helyesen akkor gondolkodhatunk, ha tudjuk, hogy a születés és halál közé, vagyis a bölcső és a koporsó közé helyezett életünk egész valóságának is Istennel van dolga. Így mondja Kálvin: in tota vita est negotium cum Deo. Egész életünkben Istennel van dolgunk. Az eljövendőről, vagyis amit a kiállítás címe így mond, a „tovább”-ról élettel és halállal, életünkben és halálunkban kell gondolkodnunk. Ezek a képek, mint jeleztem, engednek annak a titokzatos valaminek, ami átsejlik, átfénylik az emberi életen. S ezzel jelzik nekünk is, hogy egy kórházi gyermekágy, egy iskolai katedra, egy foci-kapu, egy szerényen megterített asztal, egy körbe kerített templom egy templom ajtó, egy egyszerű kehely, egy fejfa, s ezekben és ezek között mi mind arra hívattunk, hogy keressük azt, ami ebben a „tovább”-ban, a futurumban az isteniben van elrejtve. Kérem, fogadják el a meghívást!

Dr. Szabó István