Kegyelem

Ebben az esztendőben emlékezünk a reformáció korának egyik legbölcsebb személyiségére, akit a maga korában Németország tanító mesterének neveztek, s aki valóban, intellektusával, közvetítésre törekvő alkatával és a reformáció korának új képzési programjával messze kiemelkedik kortársai közül. Philip Melanchthonról szólok, aki 450 esztendővel ezelőtt halt meg. Akik Melanchthon teológiai munkásságát ismerik, hamar felfedezik, hogy ő is a nagy bibliai igazsághoz csatlakozott, és Lutherrel együtt vallotta az ingyen kegyelemből való megigazulást. Ez sokféleképpen írható le. Ő leginkább azzal ábrázolta az isteni irgalmat, hogy Isten mintegy betulajdonítja nekünk, beszámítja nekünk azt, amivel nem bírunk, ti. azt az igazságot, mely által megállhatunk Isten előtt. Melanchthon természetesen, mint korának egyik legképzettebb tudósa nagyban támaszkodott a régiekre, köztük pl. a középkor egyik legnagyobb teológusára, Canterbury Anselmusra, de legalább ugyanennyit Augusztinusz egyházatyára is. Ezek a régi bölcsek gyakran hivatkoznak Jézus példázatára, amit Máté evangéliuma 18. részében olvashatunk az adós szolgáról. A történet szerint, a mi emberünknek nincs menekvése, súlyos adósságba keveredett, nem tud teljesíteni, tartozása egészen egyszerűen megfizethetetlen. A világ vastörvényei ebben az esetben eljárást rendelnek, végrehajtást, börtönt. A példázat szerint azonban az ura megkönyörül a tehetetlen emberen, és megdöbbentő módon minden adósságát elengedi. Jézus a példázatban felfoghatatlanul nagy összeget mond, egy ember tartozik itt egy egész ország javadalmával. Ám ezzel mintegy felfokozottan a kegyelem feltétlenségét érzékelteti. Ehhez hasonlítható tehát, ahogy Isten Jézus Krisztus által elrendezi azt, amit mi nem tudunk elrendezni. Krisztusért úgy tekint ránk, mintha teljes egészében megfelelnénk minden isteni követelménynek. Mi jön ebből? A példázat azzal folytatódik, hogy a mi emberünk nem gyakorolja ugyanezt azzal szemben, aki viszont neki tartozott. Mostanában sokat hallunk arról a szorongató valóságról, amit közgazdasági nyelven körbetartozásnak neveznek, és igen sokan szenvednek tőle. Mindenki adósa valakinek, és mindenkinek tartoznak is. S eltekintve a pénzügyektől, mintha éppen ilyen erkölcsi és szellemi körbetartozásban élnénk mindannyian: adósak vagyunk egymásnak a szeretettel, a tisztességgel, a jóval, s nekünk is tartoznak ezzel – s ebből nincs kiút, csak egymásra tudunk mutogatni: semmit sem tudunk adni, de nekünk sem ad senki. Isteni beavatkozás kell ahhoz, hogy megszakadjon ez a kör, hogy ki lehessen lépni a lehetetlenségek világából. Ez a beavatkozás a kegyelem. Bár gyakran gondoljuk, hogy a mindennapos élet törvényszerűségei ezt nem teszik lehetővé, mégis íme, ez a mi boldog üzenetünk! Az a megváltás, hogy Isten kegyelmesen megtörte ezt az átkot. Most már csak az a kérdés, ott maradunk-e abban, amiben vergődtünk, vagy felszabadított emberekként munkálkodunk mások szabadságán is? „Neked is így kellett volna cselekedni” - mondja a példázatban a felszabadult embernek az ura. Nekünk is így kell cselekednünk. Amíg időnk van, tegyünk jót mindenekkel!

Kossuth Rádió 2010. január 31.