Halottak napja

Elhangzott 2015. november 1-jén

Emlékezni épp annyira fontos, mint reménykedni. Mózes éneke a Zsoltárok könyvéből, sorszám szerint a kilencvenedik, egyszerre von bennünket abba a térbe, ahol az emberi időt egy tűnő pillanatnak érzékeljük, de életünk tartalmát roppant súlynak: az a kevés, amit az élet-csodában eltölthetünk, éppen a reményben felgyulladt vágyunk, a jóság, a szépség, az igazság utáni vágyakozásunk különös visszfényében roppant, elhordozhatatlan, ijesztő tehernek tűnik. Az emlékezés ilyenkor mulandóság-érzettel, félelmekkel terheli a reményt. A csoda-fénnyel felvillanó élet pedig, mintha tűnő visszfény lenne, elsiklik tekintetünk elől, és ami fellobbant, máris csak parázs. Miért szeretünk élni? Ezt mindig a remény mondja meg. Miért emlékezünk a halálra, miért emlékeztetjük magunkat, hogy meg fogunk halni? Ezt pedig mindig csak abból értjük meg, hogy van reménység ellenére való remény - ahogy Pál apostol mondja. Halottak napján egybegyűjt minket a temető, élőket és holtakat, fenséges gyász-koszorúba köt az eleink iránti tisztelet, az életük emléke, de, azt hiszem, kimondatlanul a remény is, a feltámadás reménye. Mondjuk hát ki, lobbantsuk fel a lángját, mert az az igazi fény-gyújtás, amikor a sejtelem bizonyossággá lesz, a vágy határozottsággá, az emlékezés szilárd váradalommá - szorongó lélek helyébe bölcs szívet ad Isten. És minden az örökkévaló dicsfényébe kerül. A tűnő élet legnagyobb terhe, hogy nem emelheti fel magát a múlhatatlanság erőterébe. Ami vonz, el nem érhető. De fordítva is így van. Krisztus feltámadása bizonyítja, hogy a Teremtő újjá is teremt. Tehát reménykedni épp annyira fontos, mint emlékezni: meglátni, hogy hol ragyog fel az út. Az út, túl a halandón a halhatatlan dicsőség felé.