A szív indulata

Elhangzott 2016. december 18-án

Talán hatodikos lehettem, amikor a család megbízásából kóstolót vittem a városi rokonoknak. Az utazáshoz az is hozzátartozott, hogy némi pénzt kaptam szalámis zsemlére, amit a vasúti restiben megvehettem, hogy meg ne éhezzek útközben. De nem költöttem el, mert a jó rokonok kellőképpen megkínálgattak mindenféle földi jóval; nem voltam éhes, megmaradt az egy forint húsz fillér, egy szalámis zsemle ára. Viszont már meg is volt a helye a képzeletemben, jó terveim voltak a pénzzel. Aztán hazafelé a vonaton életemben először kolduló koldussal találkoztam. Koldusszegényeket ismertem otthonról is, volt elég szegény ember, nincstelen, mindenéből kiforgatott élet-vesztes. De a falu szemérmessége valahogy mindig úgy rendezte, hogy legalábbis a gyerekek nem nagyon találkoztak közvetlenül a kegyelem-kenyérre szoruló emberekkel. Most azonban a vonaton megjelent egy csonkolt lábú ember, feltehetően egykori vasúti dolgozó, aki két vaspapucson húzta-vonta magát előre, és egy kis sapkát tolt maga előtt. Nem volt nagy zajjal, de ahogy az ülések között haladt előre roppant igyekezettel és meg-megpihent egy-egy utas előtt, egyértelmű volt, hogy adományokat gyűjt. Mellém érve rám pillantott, és lendült tovább, gyermektől nem várt adományt. Ám a látvány és a helyzet szinte sokkolt, és zavartan is, rémülten is felugrottam, utánaléptem és bedobtam a sapkájába az egy forint húsz fillért. Hazaérve aztán beszámoltam a rokoni látogatásokról, továbbítottam az üdvözleteket, elmondtam, hogy vannak a nagynénik és nagybácsik, és hogy viszonylag gyorsan teljesítettem a feladatot. Aztán némi hatásszünet után – de ugyan, hol tanultam én hatásszünetet tartani? – kiböktem, hogy a rokoni kötelességek teljesítése után a vonaton még valami jót is cselekedtem. Odaadtam az összes pénzem egy koldusnak. Mindet. És vártam a dicséretet. Ekkor édesapám annyit kérdezett: megköszönte? Igen, igen – feleltem óvatosan –, hát hogyne köszönte volna meg! Akkor nem kell sem további köszönetre várnod, sem dicsekedned vele – mondta édesapám, és magához ölelt szeretettel, és ezzel feloldozott a dicséret-várás kényszere alól.

Régóta hordozom magamban ezt az egyszerű leckét. Ezt a szép leckét a szabadságról, ahogyan édesapám tanította nekem az önzetlenség titkát. Nem az a dicséretes, ha magad előtt és magad után kikürtölteted, hogy mire indított a szíved, mert az már nem a szíved indulata, az valami egészen más. Hanem az a dicséretes, ha Jézus szavával: nem tudja a bal kéz, hogy mit cselekszik a jobb.

Sok szív felindulását kívánom ebben az adventben; sok szabad ember irgalmas könyörületét!  Sok-sok nem-tudást arról, hogy megoszthattuk mással azt, ami a miénk.