A Himnuszról újra

Elhangzott 2016. augusztus 7-én

Néhány napja az egyik napilap „Vélemény” rovatában hangzatos írás jelent meg a Himnuszunk ellen. A szerző annak a véleményének ad hangot, hogy a Himnuszt hallgatva mindegyre azt érzi, hogy „a magyarság lelke egyszer s mindenkorra jóvátehetetlenül megtört”. Aztán nagy dérrel-dúrral, pár röpke, csattogós sorral két évszázad magyar sorsát foglalja össze, bizonyítandó, hogy minden mai nyomorúságunkat a Himnusz nyakába kell varrnunk.  És javaslattal is él: cseréljük ki a Himnuszt a Szózatra, és afféle költői, nemzettudati, zenei, vallási és polgárvallási versenyt rendezve Vörösmartyt hirdeti ki győztesnek, mint afféle biztos zsűrielnök. A harsány írás bennem nem is olyan régi dolgokat idéz. Előbb, de kevésbé azt a tudóst, aki pár évtizede terjedelmes és alapos munkában foglalta össze kutatómunkája izgalmas megállapításait, a nemzeti közösségek történelmi habitusának egybevetését. Sokkal inkább azt a szólamot hallom itt újra felcsendülni, amit vagy két évtizede pöttyentettek a fülünkbe az egyik politikai párt prominensei, akik azzal a javaslattal álltak elő, hogy legyen egy új himnuszunk, mintha nemzeti imádságunk, Kölcsey és Erkel alkotása valamiféle pártállami termék lett volna.

A tudóssal annak idején lehetett elmélyült beszélgetéseket folytatni, mi több, éppen az ő munkája állította újra távlatos fénybe Himnuszunkat és vele együtt nagy sors-kérdéseinket. A politikusokkal nem kellett vitatkozni, az ágáló jövő-mérnökösködőket ki lehetett szavazni a parlamentből. A publicistával nincs miért vitatkozni, mestermunkájára nincs mit mondani, hiszen ez csak vélemény. A vélekedés meg lehet érdekes és érdektelen, és hagyjuk is ezt ennyiben, nem kell rosszindulatúnak lenni és azt mondani, hogy ez bizony nagyon is érdek-es (nyomatékkal hangsúlyozva az érdek szót). Bizony, hiába nagy a hangerő, ha hamis a dallam.

Most, az olimpia napjaiban reméljük, sokszor hallgathatjuk majd a Himnuszt, a magyarok himnuszát, amely majd a győzteseknek szól és egy egész nemzet közösségét tiszteli meg. A felemelt zászlóval együtt jelzi a versenyző identitását is. Bizonnyal, sem unalmasnak, sem avíttnak nem fogjuk érezni, és legkevésbé annak, amit a szerző sugall: hogy ez a nemzeti önsajnálkozás műve volna. Inkább és legfőképpen: a Himnusz szép könyörgés, amely a győzelem óráján sem pereg ki a szívünkből. Végtére is: imádkozni mindig több mint vélekedni. Mi több, imádkozni: olyan végső mozdulat, amelyhez képest a vélemény legfeljebb durcás kívülmaradás.