Igazság és kiengesztelődés

"Igazság és kiengesztelődés Az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdései" című kötetet mutatta be Szabó István püspök úr 2008. május 10-én

A kötetet a Hermeneutikai Kutatóközpont és az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület adta ki.

Az alábbiakban közzé tesszük dr. Szabó István püspök úr könyvbemutató beszédét:

Tisztelt Hallgatóság!
Hálás szívvel köszönöm Fabinyi Tibor professzor úr megtisztelő felkérését az „Igazság és kiengesztelődés" c. tanulmánykötet bemutatására. A kötet az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület 2005 őszén tartott konferenciájának anyaga, amelyen kitűnő előadók és szakemberek feszegették az egyházi közelmúlt feldolgozásának kérdéseit. Közelről szólva az előadásokat igen mélyen áthatja az ún. ügynök-ügy, amelynek tágasabb kerete az egyházak 1948-89 közötti sorsának, szerepvállalásának és egykori lehetőségeinek valósága. Még közelebb jutunk az igazsághoz, ha azt mondjuk – és ezt a „közelmúlt" kifejezés jól visszaadja –, hogy semmiképpen nem lezárt történelmi korszakról van szó, hanem mindmáig ható és meghatározó, bonyolult és nehezen tagolható meghatározottságokról. Számomra igen sokatmondó, hogy az evangélikus egyház esetében egy egyesület fog hozzá a téma nagy ívű feltárásához. S ha a többi magyarországi egyházat nézzük, a hasonló igyekezetek locusai mind ugyanilyen vagy ehhez hasonló keretek között vannak. Mit jelent ez? Elnagyolt ítélet szerint azt, hogy az igazi közelmúltban, vagyis a rendszerváltás után, sem ereje, sem koncepciója nem volt a kommunizmus után újraszerveződő, belső átrendezést igénylő, lépés-váltás kényszerében élő, vagy jobb idők beköszöntén kibontakozni akaró egyházaknak arra, hogy teljes körűen szembesüljenek a kötetben is vizsgált kérdésekkel. Mintha a középkor sűrűjében lennénk, amikor az egyház reformjának kérdését ugyan még a legkiválóbbak is elismerték és sürgették, valójában azonban semmi nem történt, csak halogatás, bizonytalan nyilatkozatok, egyszóval tétovaság. S miként a reform kérdése a középkorban, úgy ma a közelmúlt feldolgozása magányos akciók, egyesületi, baráti közösségek ügye. Itt azonban ez a korlátozott analógia, vagy inkább hasonlat véget is ér. Az első szó legyen hát a méltánylásé. Köszönet az EBBE vezetőinek, hogy konferenciát szerveztek, és anyagát, íme, megjelentették. 
Második helyen egy jellegzetes szimbólumról kell szólnom. Amikor Fabinyi professzor úr eljuttatta hozzám a kötet egy példányát, felnyitva láttam, hogy az nyomdahibás. A 97. 100.101.103.104.112. lap üres. Előbb természetes módon nyúltam a telefonhoz, hogy egy hibátlan példányt kérjek. A bemutató nem lehet korrekt, ha nem tarthatom a kezemben a teljes kötetet. S ki tudja, lehet, hogy a legfontosabb megállapítások ezeken az oldalakon vannak. Aztán meggondoltam magam. Ez a nyomdai hiba tökéletes szimbóluma annak, amiről most szólunk. Így vagyunk a közelmúlttal is. De az arányok fordítottak. A kezembe adott 140 oldalas kötetből hét lap üres. A félmúlt 140 oldalából 7 lap van úgy-ahogy beírva, s az összes többi üresen áll, s feltehetően az a beírt néhány oldal sem az igazán lényeges dolgokat tartalmazza. A szakmai előadások, így például Czenthe Miklósé, Mirák Kataliné, Kertész Botondé, Balás Istváné és Köbel Szilviáé azokról a nehézségekről is szólnak, amelyek nemcsak gátolják, hanem lehetetlenné teszik a teljes körű feltárást. A levéltári törvények, az ebből adódó kutatási feltételek, a jogi keretek bizonytalansága, a feltárás következmény-nélkülisége mind-mind ezt igazolják. A kiváló kutatók azt is igazolják, hogy a közelmúlt üres lapjai nem véletlen hiba műve, hanem tervezett társadalmi, politikai múlt-szerkesztés folyománya. A történész okkal teszi szóvá, hogy ha levéltári anyagot kutat, mintha vakrepülést hajtana végre a legsűrűbb ködben. A jogász és az egyházjogász okkal panaszolja, hogy sem a Magyar Köztársaság, sem az egyházak jogrendjében nem található fogódzó. A gyakorlati teológus okkal firtatja, hogy vajon istentiszteleti és gyülekezeti életünk alkalmas-e a közelmúlt elhordozására?
Így jutunk a harmadik területhez, melyről e kötet kapcsán még szükséges szólnom. Csepregi András és Fazakas Sándor tanulmányai az etikai és teológiai feltételeket és következményeket fejtegetik. Olyan analógiákra hivatkoznak, mint pl. a dél-afrikai apartheid összeomlása után indult „Igazság és kiengesztelődés" mozgalma, vagy mint a Németországban a II. világháború utáni helyzetértékelés, vagy ugyanott az újraegyesülés után végbevitt szembesülés. Mindezekhez teológiai precizírozást is hoznak. Hozzájárulásuk nélkülözhetetlen a közelmúlt feldolgozásához. Mindazáltal néhány kérdést szükséges e bemutató keretében is felvetni. 
Az első kérdés az, hogy az EBBE konferenciáját és az abból születő kötetet is kényszerhelyzetek teremtették-e meg. A legáltalánosabb kényszer abból a felismerésből támad, hogy az egyházaknak a mai nyugati civilizációban betöltött, ám egyre fogyatkozó szerepe és tekintélye miatt megújulásra van szükségük. Ehhez adódik az a felismerés, hogy a megújulás egyik fékező ereje a közelmúlt tisztázatlansága. Önmagában másfajta kényszer az a tény, hogy miután a keresztyén ember megbocsátott bűnösnek tudja magát (ahogy a Barmeni Hitvallás fogalmazza), nem lehetséges úgy élnie, mintha bűnbocsánata csak valamiféle általánosság lenne. Ugyanakkor a megbocsátásra kész közösség igen kínos helyzetbe kerülhet, ha hajkurászni kezdi azokat, akiknek meg akar bocsátani. Ugyancsak mély kényszer az, amit a közelmúlt durva szerkezeteiről mindannyian tudunk, hogy a pártállami diktatúra az utolsó pillanatáig az egyházak likvidálására törekedett - számos eszközzel, hol durván, hol rafináltan, hol dialógust játszva, hol csak akadályozva az egyházak életét, de mindenkor ezt a célt szem előtt tartva (jellegzetes e tekintetben Miklós Imre volt ÁEH elnök megnyilatkozása). Feltehetően a 100 év múlva megírandó történelemkönyvekben körülbelül ennyi is fog szerepelni erről. Viszont minket, kik részben átélői, részben túlélői vagyunk ennek a korszaknak, ennek az egész korszaknak elsősorban az egészen mély, személyiségig ható valósága érdekel, érint (Tillich szavával: concern). S ez kényszer, hiszen a saját sorsunkat hordozzuk magunkkal, noha annak semmiképpen sem akarunk tovább-élői lenni.
Ugyanakkor számomra a legkevésbé jelent kényszert, hogy mindeközben a magyar társadalom értelmiségi rétegei kisebb-nagyobb erővel újra meg újra felvetik a diktatúra működésének kérdését, s ebbe az egyházakat is bevonják, vagy belesodorják. Azért nem kényszer ez, mert másfelől nézve, inkább az tetszik ki, hogy a kérdést nem is lehetséges másképp megközelíteni. Ha aktuális politikai és egyházpolitikai megfontolásokat találunk az ügynöközés mögött, ha felismerjük, hogy a jelenlegi politikai elit éles fegyvert tart a kezében a feltáratlan múlt kapcsán, ezzel még nem mondtunk sokat. Sőt, úgy tűnik, mintha egyfajta kimondatlan konszenzuális gyakorlat lenne abban, ahogy a feltáratlan múlt egy-egy darabkájával időről-időre szellemi, politikai, morális zsarolást, sőt likvidálást valósítanak meg. S végső módon azért sem tartom ezt kényszerhelyzetnek, mert az elmúlt 15 esztendőben, miközben egyre jobban távolodik ez a félmúlt, amelynek titkos alakjai lassan a végső haláltánc közelébe jutnak, ez még mindig alkalmasabb volt a valóságos problémák elkendőzésére, mintha minden adottságunkkal szembesülve kerestünk volna valami magyarázatot bajainkra. 
A magyarázat másban rejlik. Az etikai és teológiai fejtegetések, a jogi és társadalomszervező problémák feltárása azt mutatja, hogy a posztkommunista országok bűnbocsánati struktúrái teljességgel összekuszálódtak, sőt, sok tekintetben megsemmisültek. Ma egyfajta múlt-strukturálás zajlik, mely nem a közelmúlt történelmének átírására tesz kísérletet, hanem egyáltalán arra vállalkozik, hogy megalkossa ezt a történelmet. A szellemi feszültség abban van, hogy vajon elég szabadok vagyunk-e arra, hogy saját közelmúltunkat appropriáljuk, vagyis úgy sajátítsuk el, hogy fel is dolgozzuk, és ebben a feldolgozásban sem teológiai, sem erkölcsi, sem gyakorlati ítélettől nem tartózkodunk. Tévesek azok a tételek, melyek egészen Lutherig visszamenően azt fejtegetik, hogy a bűn áradását a bűnbocsánat tartóztathatja fel. Tévesek, mert valami olyasmit előlegeznek meg, amit ha Lutherhez igazodunk, csak a posteriori mondhatunk ki. Istennek hathatós munkája van a bűn bocsánatára – Krisztus kegyelme ez a Szentlélek által. És Istennek hathatós eszközei és rendelései vannak a bűn feltartóztatására. Ilyen pl. a megállapított jogok alapján működő állam. S a kötet egyik legsúlyosabb tanulsága abban a paradoxonban mutatkozik meg, amelynek gyökerét itt találjuk meg. Az egyházi közelmúlt feldolgozása a teljes körű bűnbocsánatig terjedően nem lehetséges csak magában az egyházakban. Természetesen bensőséges gyónó és liturgiai aktusokban, illetve sajátos egyházi törvénykezésben ez lehetséges és szükséges is (a kanti formát megfordítva: du kannst, denn du sollst!). Ám ha csak magát az ügynök-kérdést nézzük, azt látjuk, hogy az ügynök-hálózatot működtető szervekben tevékenykedő személyek éppen állami alkalmazottak voltak, és ők ezért okkal tekintenek magukra úgy, mint akik az előbb megnevezett állami rendeltetést, vagyis a bűn feltartóztatását szolgálták. Igen, szembe kell nézni azzal, hogy 1948 után az egyházakat egy hiposztazált jó rend, a marxista utópia ellenségének tekintették, s ezért velük szemben mint potenciális veszélyforrással szemben működtették ezt az apparátust is. Nehéz azzal érvelnünk, hogy mindent feltárván, rendezzük csak az ügyet önmagunk körében. Ezzel csak azt érhetjük el, hogy az egykori kiszolgálók lassan nagyobb áldozattá válnak, mint azok, akiket tudva-tudatlanul kiszolgáltattak. Szeretnék mindenkit óvni ettől a fordított donatizmustól! Ugyanakkor az egyházi közelmúlt feldolgozása csak töredékes lehet, ha teljes egészében átadjuk a történelem-politikai tisztázásnak. Azok a megnyilatkozások, melyek az utóbbi időben egyre sűrűbben és egyre vadabb hangon, már-már egyházellenességig is fajulván jelennek meg különböző szekuláris médiumokban, azt mutatják, hogy bekövetkezhet a félmúlt ilyen értelmű bemutatása. Ennek két változata lehetséges: Az első talán kevésbé valószínű: ez egy pozitivista történeti leírás lenne. A másik sokkal valószínűbb: a kutatók és publicisták, kik gyakran egyszerre kívánják e két szerepet betölteni, az egyház jelenlegi valóságát mellőzve olyan értékítéletekre ragadtatják magukat, mely ítéletek ugyan az egykori eseményekre és személyekre vonatkoznak, ám ahogy szokták mondani: minket kap el az ostor vége. Ezek a mostanában felcsattanó hangok jelzik, hogy a kérdést mégsem lehet teljes körűen átutalni a törtélem-politika területére. Íme, hát itt a nagy ellentmondás: önmagunkban nem tudunk teljes körű feltárást végezni, mert nem csak önmagunkra vonatkozik a félmúlt, másoknak pedig csak azzal a feltétellel adhatjuk át, ha lemondunk azokról a hitelvi, teológiai és erkölcsi szempontokról, melyek kizárólag a miéink. 
Tisztelt Hallgatóság! E kötet abban fog bennünket segíteni, hogy újra meg újra feltegyük ezeket a kérdéseket. Ki beszél a félmúltról? És ki hallgat róla? És miért beszél, az, aki beszél, és miért hallgat az, aki hallgat? És kell-e róla szólani? És mikor? Vajon nem az a gond, hogy megrendült a keresztyénekben is a bizalom a történelem Urában, a Krisztusban irgalmasságot és bűnbocsánatot szerző Istenben? Nem az a gond, hogy a társadalom ítéletétől jobban tartunk, mint attól, hogy Isten színe előtt feltárjuk ezt a múltat? Nem az a gond, hogy 1948-89 között a legnehezebb próbát nem álltuk ki, és bensőnkké vált, hogy egyházunkat, küldetésünket és hitünket, sőt Szentháromság Istenünket is azon mérjük, hogy miképp vélekedik az éppen fennálló társadalmi, politikai, történelmi valóság? Az elmúlt 10-15 évben sok olyan előadást tartottam már, amikor erről a kérdésről kellett szólnom, és a hallgatóság soraiban egykori kollaboránsok is ültek. A legérdekesebb a tekintetük volt. Az a kíváncsi, és talán őszinte érdeklődés, tud-e az előadó valami megsemmisítőt mondani? Aztán látva, hogy nem erről lesz szó, mintha tekintetük is hátradőlt volna a karosszékben (elnézést a képzavarért), s onnantól kezdve már csak az előadás esztétikai értékeit vagy filológiai pontosságát firtatták. Mindezt azért mondom, mert engem ez a cinizmus tanított meg arra, hogy ne szűnjek meg erről a kérdésről szólni, illetve újra meg újra fenntartani a különbséget azok között, akik szenvedve lettek túlélői a közelmúltnak, és azok között, akik ezt a mai időt akarják túlélni, azzal hogy önmagukkal és vétkeikkel soha nem szembesülnek. Csak sajnálni tudom, hogy ez azt is jelentheti, hogy nemcsak velünk, hanem a bocsánatot adó Istennel sem fognak találkozni.

Bogárdi Szabó István