Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém.
Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult.
Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem:
Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok!
Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.)
Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.
Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak!
Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz.
Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt!
A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.)
Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, zsellér, mint minden ősöm
Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.

Zsolt 39.

Az emberi élethelyzetek sokféleségét járja körbe néha a zsoltáros, és ebben a zsoltárban is – úgy gondolom – egy olyan érdekes mélységét tárja fel az emberi élet kétségbeesésének, vívódásának, amely arról szól, hogy szembesül a saját alkalmatlanságával és a gonosszal, mely az emberekben és sok mindenben megnyilvánulhat. Gonosz ember kerül elém, mondja a zsoltárban, és aztán folytatja, hogy mivel próbálkozott. Néma voltam, szótlan, hallgattam, de ez nem volt jó. Fájdalmam kiújult, szívem felhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam. Mert az ember, ha Istennel tart, Istennel jár, akkor mindig meghökkenti az, amikor észreveszi a gonosz jelenlétét a körülöttünk levő életben, és az isteni jog alapján álló ember meghökken, megdöbben azon, hogy mások milyen alapról építkeznek vagy élnek. Nagyon bölcsen a zsoltáros azt mondja, hogy bezártam a számat. Nem a mi dolgunk ugyanis – ilyenkor mindig viszket a nyelvünk, hogy gyorsan ítéletet mondjunk, de a gonosznak a legyőzése nekünk egy módon lehetséges, a gonoszt jóval győzd meg. Ennek az első lépése az, hogy nem mondok semmit. Igen, de akkor magamat teszem tönkre. Azt mondja, elhallgattam, bezártam a számat, és felhevült bennem a szívem. Hogy mondják az orvosok? Pszichoszomatikus betegségek hordozói vagyunk. Nyelvünk, befele élünk, befele nyelünk, igazságtalanságokat, fájdalmakat, gondokat, bajokat, gonoszságot, és az előbb-utóbb visszahat ránk is. Bölcsebben tette az első hallgatás után, hogy megszólította Istent. A megszólítás is érdekes, mert nem úgy szól a kérdése: mit csináljak a gonosszal, hanem együtt áll a gonosz ember társával az Isten bírói széke elé, és azt mondja: Uram, add tudtomra életem végét. Meddig tart? És ebben az együtt állásból – úgy gondolom – a kegyes ember elhordozza, hogy fény és árnyék mindkettő az Isten kezéből jön. Mind a kettő Alkotójához tartozik, és mind a kettő eszköz lehet Alkotója kezében. Ezt bibliaolvasó ember már sejti. Nagyon bölcs abban, hogy igazán elárulja ebben a zsoltárban, ebben az imádságban, hogy neki nem is annyira az emberben, az embertársban megjelenő gonosz a gondja, hanem az, hogy ebben a helyzetben átéli, megéli a kiszolgáltatottságát, az elesettségét. Képtelen szembeszállni, ő ehhez kevés. Itt a gonosznak egy kicsit a metafizikai, ember feletti részét gondoljuk át. Nem tudom a gonoszt legyőzni, ehhez nincs elég hitem, erőm, bölcsességem, szeretetem, türelmem. Az Isten kegyelmébe adatik, hogy jóval tudom meggyőzni a gonoszt. Ha nem adatik, a legtöbb, amit tehetek, bezárom a számat, mint a zsoltáros. Ne növeljük a bajt azzal, hogy még locsolunk olajat a tűzre. Bezárom a számat, és rögtön eszembe jut, hogy halandó vagyok a másikkal együtt. Együtt állunk Isten elé, és olyan az ember élete, a másiké is, meg az enyém is, mint egy lehelet. Olyan pillanat alatt eltelik ez az árnyék-lét, hogy az embernek ilyen fontos kérdések jutnak eszébe: ki vagyok, miért élek? Nem minden nap megkapom-e az Isten kegyelmét, hogy a gyűjtögetésem vagy a körülöttem otthonossá tett világnak a tárgyi dolgai is csak kérdéseket vetnek fel. Ki fogja örökölni mindazt, amit én összegyűjtöttem? Egyik sincs az én kezembe adva. Egyik sincs igazán az én döntésemre bízva. Éppen ezért vagyok kétségbe esve. Se a magam élete, sem az ellenem megjelenő gonosz élete nincs a hatalmamba adva. Tehát behívom segítségül az Úristent. Igazán én úgy gondolom, ebben a helyzetben azt a félelmet éli meg a hitben járó ember, hogy nem estem-e ki a szövetségből? Nem azért keresem a gonoszt, nem azért vannak kétségbeejtő kérdéseim: hol élek, hogy élek, egyáltalán élek-e és meddig élek, mert nem tudtam rábízni magamat az Isten kegyelmi szövetségére, mintha Isten is bezárta volna a száját. Mint ha nem figyelne oda, hogy milyen helyzetben vagyok. S ezért nagyon szép, hogy a zsoltár közepén eljut odáig a zsoltáros: egyedül Benned reménykedem. Ez az egyedül nagyon hangsúlyos itt. Senki más nem fogja ezt a kérdést megoldani, senki más nem fogja feloldani a bennem és az embertársaim, akár gonosz embertársaimban való viszonyomban a helyzetet, mint hogy az Úristen elé viszem: Uram, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak. Ments meg engem az ellenem vétőktől. És akkor már egy másfajta némaság jön, visszaadtam Istennek a helyzet megoldását, helyre próbáltam magam részéről, amennyire az én erőmből adatott a szövetséget állítani, akkor már mondhatom, hogy néma maradok, nem nyitom ki számat, de nem azért, mint az előbb, hanem azért, mert kezedre bíztam a dolgot. Te munkálkodsz. Nem tudom, hogyan. Rejtett utakon. Az Isten munkája csöndben megy végbe, és nem a mi vállainkra és a mi kezeinkre van bízva, még ha eszközök vagyunk is a kezében. Azt viszont kérhetem, ha visszaadtam, és az Isten kegyelmére bíztam az életemet, meg a másokkal való kapcsolataimat, akkor majd, ha Ő munkálkodik, akkor vegye el rólam a csapásokat. Olyan szavakat használ itt a zsoltáríró az önnön nyomorúságát mutatva, amit Ézsaiás 53-ban hallunk a szenvedő szolgáról, ugyanazok a szavak vannak itt is. Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt, a bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert. Biblia-ismerő embernek csak idézze meg a szenvedő szolga képét, akik tudjuk a keresztyén igehirdetés történetéből, Jézussal azonosíttatott, mert valóban elhordozza valamennyiünkért az Isten büntetését. Itt már kérheti, hogy hallgattassék meg, hogy a könnyei ebben a helyzetben, ebben a kilátástalanságban észrevehetők legyenek Isten számára, Ő ne legyen néma, Ő szólaljon meg, Ő adjon látást ebben, hogy nem estem ki a szövetségből, nem estem ki a kegyelmi lehetőségekből. Miért? Mert az Ő jövevénye, az Ő zsellére vagyok. Az egy nagyon-nagyon régi folyamata a Szentírásban, ott van Mózes könyveiben a Leviticusban előkerült, hogy jövevények és zsellérek vagytok ezen a földön. Nem tulajdonosok. Ha fiakká vagyunk tétetve, az csak ez egy Fiú hűsége miatt adatott, egyébként pedig nem a mienk a dolog. Nincs nekünk itt maradandó városunk, ahogy a Biblia másik részén mondja a Szentíró. Szabad minden ilyen helyzetet, ilyen mélységet visszaadni az Isten kezébe. Nem én fogom megoldani, nem én fogok eljárni. Nekem éppen a megoldatlanságok kapcsán oda kell járulnom Isten elé, hogy a szövetségében erősítsen meg. Miért fontos ez már az élet határain belül és nemcsak majd a túlvilágon? Azért, mert élni igazán és életet munkálni örömmel lehet. Kedvet kell csinálni az élethez, szoktam mondani a gyerekeimnek. Annyi szomorú felnőttet láttok magatok körül, csináljatok kedvet nekik az élethez. Ezért fontos a kérése a zsoltárosnak, hogy viduljak fel, amíg tart az életem, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé, mert nem nézel rám haraggal, mert szólsz hozzám, van kijelentésed, mert szövetségi hűségedet megtartod, mert Istennél vannak igazán ezeknek a megoldásoknak a kulcsai, hadd viduljak fel. Mert aki egy pillanatra is Isten kegyelmének a közelébe kerül, az hirdetni fogja a maga jelenlétével azt a belső örömöt, azt a belső bizonyosságot, hogy a legjobb lakozni Nála. Ahogy másutt mondja a zsoltáros: jobb egy nap a Te tornácaidban, mint ezer másutt. És azért jobb, mert aki életet formált, életet teremtett, életet tart fenn, az nem búskomorságban és nem életuntságban és nem élet megutálásban akarja látni az övéig. Viduljak fel. Nem önzés ez. Egy egyszerűen emlékeztetése az Istennek ebben az imádságban arra, hogy megdöbbent, eszköztelennek látom magam a gonosszal szemben, kétségbeesem a sorsomon és a lehetőségeimen, érzem, csak Te vagy az esélyem, és ha Te szólsz, és kegyelmesen nézel rám, akkor a dolgok rendeződnek, kisimulnak addig, míg itt járok a földön jövevények és zsellérekként is. Azért tetszik a zsoltár, mert úgy gondolom, mindenkinek lehetnek olyan életszakaszai, pillanatai, amikor ezeket az utakat megjárja, ha bevallja, ha nem. Ha találkozik ilyen élethelyzettel, ha csak készül rá. Készen kellene lenni, ha az Úristen szava nyomán próbálok élni, és nem kell kétségbeesni, nem kell feladni, nem kell homokba dugni a fejünket, és nem kell eldobni magunktól az élet akarásának a szándékát, hanem emlékeztetni szabad Istent arra, hogy én nem tudom, én nem látom, hogy tartom meg a szövetséget, Te megtarthatsz ott is, ahol én messzire bitangolok.
Ámen.